A demokrácia billenőpontjai – Portrévázlat Szűcs Jenő történészről

Politikusi alkatként jellemezte pályatársát Engel Pál, aki e tekintetben Szekfű Gyulához hasonlította Szűcs Jenőt. Azzal a lényeges különbséggel, hogy Szűcs nem volt képes „világnézetének oly hajlékony alakítására”, mint Szekfű, aki a Horthy-korszak egyik ideológiai megalapozójából a Rákosi-rendszer káderévé lett. Szűcsnek „nem az intellektusa, inkább a jelleme volt ehhez túl merev”.

Szűcs Jenő baloldali volt. Tizenhét évesen belépett a Magyar Kommunista Pártba is, ám, ahogy szintén Engel Pál írta, történészi munkája során a baloldaliságból semmi sem jutott a pártnak és egyre kevesebb a marxizmusnak. Ami „politikusi alkatát” foglalkoztatta, az a magyar társadalom torz szerkezete. Úgy vélte, ennek orvoslása a politikus feladata, okainak felderítése viszont a történészé.

A legnagyobb politikai-közéleti hatást kiváltó műve kétségkívül a Vázlat Európa három történeti régiójáról címet viselő esszé, amely eredetileg a hetvenhat szerzőt felvonultató Bibó-emlékkönyvben szamizdatként jelent meg. Az 1981-ben hivatalosan is kiadott Vázlat egyik fő üzenete az volt, hogy a szovjet blokkhoz tartozó Közép-Európa, benne Magyarország nyugati orientációjú régió, nem a Kelet része, akkor sem, ha épp szovjet megszállás alatt áll.

Szűcs elemzése felszínre hozta, hogy a Nyugat legsajátabb jellegzetessége a társadalom különállása az államtól, ami olyan kivételes jelenség, hogy ezt az autonómiát a történelem luxustermékének nevezi. A nyugati társadalom lényegénél fogva alulról építkező, a szabadságok kis körei a struktúra szervezőelvét jelentik.

A köztes Közép-Európa jellegzetessége a nyugati mintakövetés, de annak szerves belső fejlődése nélkül, amiből a siettetés és a visszacsúszás fázisai fakadnak, valamint a deformált, csonka, de azért nyugatias társadalmi szerkezetek félig-meddig való kiépülése. Szűcs úgy fogalmazott egy előadásában, hogy Magyarország a történelem során elvált a jórészt az orosz expanzió nyomán létrejött Kelet-Európától, helyzete a nyugati fejlődési keretben stabilizálódott, igaz, peremhelyzetben.

A Vázlat több nyelven is megjelent, Franciaországban a történetírás egyik legnagyobb alakja, Fernand Braudel írt hozzá előszót. Hazai jelentőségét a nyugatiasság melletti érvelésen túl az adta, hogy Szűcs a Kádár-korszak első nyilvánosságában hivatkozott Bibó Istvánra. Ennek külön súlyt adott, hogy Szűcs ekkor már elismert történész volt, olyan művekkel, amelyek alatt „beszakadt az asztal”, ahogy egyik legközelebbi barátja, Réz Pál műfordító, irodalmi szerkesztő fogalmazott.

Szűcs Jenő 1928-ban Debrecenben született, Sárospatakon járt gimnáziumba, a debreceni egyetemen magyar–angol szakon tanult. 1948-ban tért át a történelemre, ekkor ismerkedett meg Réz Pállal is, akivel az egy ideig még létező Eötvös Kollégium „fejkopogtatásán” kötöttek életre szóló barátságot. 1953-ban szerzett történész–levéltáros diplomát, először az Országos Levéltárban dolgozott. 1955-ben publikált könyve, a Városok és kézművesség a XV. századi Magyarországon szinte azonnal egyetemi tananyaggá vált, ő maga „egyszeriben tekintélyes történésszé emelkedett”, mint Engel Pál írta. Később fordult érdeklődése a nemzeteszme eredete felé, majd az Árpád-ház utolsó évtizedeiről írt befejezetlenségében is monumentális összegzést.

Komoróczy Géza úgy jellemzi Szűcsöt, hogy „igazi nagytörténelem, amit művelt”. Kritikai történetíró volt, a történelem egésze érdekelte, miközben aprólékos pontossággal dolgozta fel a részinformációk tömegét.

Közéleti érdeklődését jellemzi, hogy 1956-ban felszólalt a Petőfi Kör történészvitáján, a forráskritikát hiányolta a marxista történészképzésből. 1960-ban az MTA Történettudományi Intézetébe került, a következő évtizedekben az itteni szakmai ranglétrán lépegetett előre. Romsics Ignác ír arról, hogy a Történettudományi Intézetet a kor viszonyaihoz képest liberális szellem és a Nyugatra való nyitottság jellemezte. Nemcsak a nyugati szakirodalmat, hanem a politikai sajtót is olvashatták a munkatársak, akik között ott volt az ellenzéki Kosáry Domokos, Litván György, Szabó Miklós. Rendszeresek voltak a franciaországi és nyugat-németországi ösztöndíjak, a nyugati történészek látogatásai.

A Történettudományi Intézet vezetője 1966-ig, haláláig Molnár Erik volt, aki az ötvenes években miniszteri pozíciókat töltött be. Nevéhez kapcsolódik a Kádár-korszak egyik legnagyobb értelmiségi vitája, amely a nacionalizmus kérdését feszegette, s hogy a történetírásnak milyen szerepe lehet a nemzeti hagyományok ápolásában a szocializmus viszonyai között. Molnár Erik 1960-ban azt vetette fel, hogy a munkásmozgalom történetének mozzanatait nem lehet a Habsburg-ellenes nemesi küzdelmekkel azonos értelmezési keretbe helyezni, mert a különböző osztályok mindig a saját érdekeiket képviselték, még ha ezek olykor egybeeshettek is. A még Révai József által kialakított nemzeti kommunista kánon védelmezői, köztük Andics Erzsébet azonban nem akartak lemondani a munkásmozgalom és a nemzeti függetlenségi harcok összekapcsolásának ideológiai fegyveréről. Andics nihilistaként és kozmopolitaként bélyegezte meg a nemzeti kérdés jelentőségét tagadó századelői szociáldemokratákat és polgári radikálisokat, akikre hivatkozva fejtette ki nézeteit Molnár Erik.

Az értelmiség széles rétegeit megmozgató vita az MSZMP 1974-es állásfoglalásával zárult, aminek éle elsősorban a kozmopolitizmus ellen irányult. Egyik kidolgozója vélhetően Király István irodalomtörténész, Aczél György közeli munkatársa volt. Naplójában Király úgy emlékszik vissza „a szocialista hazafiság” kapcsán tartott egyik akadémiai összejövetelre, hogy vitapartnerei gyakran emlegették a szuggesztió kifejezést a nacionalizmus irracionalitásával és ebből fakadó veszélyességével kapcsolatban. Név szerint is kiemelte a vele szembenállók közül Szűcs Jenőt, akinek a Molnár Erik-vita során kidolgozott álláspontja a Nemzet és történelem című kötetben jelent meg 1974-ben. Szűcs itt valóban ír arról, hogy a történeti tudat funkciója „a csoport csoport-voltának az emlékezet révén való szuggesztiója”.

Szűcsöt történészként nyilván nem kellett arról meggyőzni, mennyire fontos egy nemzet múltja. Amit ő kifogásolt, az a történetinek mondott érvek történetietlensége. Úgy tartotta, „a retrospektív nemzeti látószög”, vagyis a modern nemzet fogalmának visszavetítése több évszázaddal korábbi eseményekre megalapozatlan és téves következtetésekre vezet. Nem beszélve arról, ha az egymás mellett élő népek ugyanolyan logika szerint gyártják le saját őstörténetüket, akkor ez a közöttük lévő feszültséget növeli. A kritikátlanul dicsőnek lefestett nemzeti múlt szélesíti a szakadékot a jelen realitásai és vágyai között, elvezet a nemzethalál miatti szorongás és az irreális nacionalista igények közötti jól ismert hullámzáshoz.

Szűcs úgy látta, a szuggesztió pótlék, ugyanis „mennél mélyebb a szakadék a nemzet polgári teóriája és tényleges megvalósulása között”, annál inkább igény mutatkozik arra, hogy a történelmet területi igények igazolására használják fel, vagy annak megideologizálására, miért marad ki a nemzeti közösség jelentékeny része a hatalom tényleges gyakorlásából. Azt is írta a Nemzet és történelem lapjain, hogy „mennél szűkebb volt például a választójog Horthy Magyarországán, annál több plakátra volt szükség a történeti Magyarország vérző sebeiről”. Álláspontja szerint a nemzeti közösséghez tartozást nem mitikus kapcsolatnak kellene tekinteni, hanem, Ernest Renan meghatározása szerint, „egy nemzet léte – nap mint nap megismétlődő népszavazás”, vagyis tudatos vállalás. Összhangban áll ez azzal, amit a Vázlatban írt a demokráciáról, amelynek kialakulása az emberi méltóság forradalma, amikor a nép ráébred a maga erejére, „közvetlen tapasztalatban tanulja meg, hogy a köz ügye az ő ügye”.

A rendszerváltást megelőző években, pontosabban utólag tudva, hogy közeledett a rendszerváltás, különösen fajsúlyosak voltak Szűcsnek a nemzeti önvizsgálat szükségességéről kifejtett nézetei. Egy 1985-ös tanulmányában „a nemzeti önismeret központú attitűd” képviselői között Bibót, elődeiként Széchenyit, Eötvöst, Adyt, Jászit, Babitsot, valamint Szekfűt említi, s többször hivatkozik Hankiss Elemér Diagnózisok című könyvére. A második világháborút követően Bibó által kezdett nemzeti önvizsgálat berekesztését Szűcs a moszkovita kommunistákhoz kötötte, akik csakis a jók és a rosszak, a haladók és reakciósok aktuális politikai érdekektől függő megkülönböztetésével foglalkoztak, „közbül nemigen volt semmi”. Az ezzel együtt járó bűntudatkeltés politikai függőségi viszonyok előállítására volt alkalmas, számvetésre nem. Olyannyira, hogy a bűntudat miatti folyamatos szorongás könnyen átcsaphat a bűntudat teljes hiányának adott esetben szintén indokolatlan állapotába. Ennek következménye az elfojtás vagy a közöny, de főként az, hogy a dogmatikus üdvtörténet, „a kiemelésekkel operáló szelektív történelemlátás nem tanított meg gondolkodni”. Király István egy jóval korábbi naplójegyzetében éppen azt kifogásolta, hogy Szűcs szerint a történelemnek nem feladata a lelkesítés, az egyetlen cél a kritikai látás elültetése. Szűcs alighanem büszkén vállalta volna ezt az értékelést. Réz Pál úgy vélekedett Szűcs halála után, hogy „nagyon utálná ezt az újfajta voluntarista történelemszemléletet (…) ugyanúgy képtelenségnek tartaná, mint Andics Erzsébetet”.

Azt persze nem tudhatjuk, mit gondolna a máról valaki, aki nem élte meg, de Szűcs Jenő rendszerváltás előtti gondolatai figyelemre méltók és nyugtalanítók harminc év távlatából. Réz Pál utal arra „a dúlt szövegre”, amit Szűcs a mostanra a feledés homályába süllyedt Új Márciusi Front 1988. novemberi vitáján mondott el. Megint csak Bibóra támaszkodott, akitől a Vázlatban idézte, hogy „nem hiszek a történelemben százszázalékos szükségszerűségekben, hanem hiszek bizonyos nagy vonalakon belül több-kevesebb lehetőségben, melyet lehet elpuskázni és lehet szerencsés vágányokra irányítani”. Szűcs az Új Márciusi Front összejövetelén „az elpuskázódás” veszélyeire hívta fel a figyelmet. Az egyik veszély, hogy a hatalom pólusán lévők közül valójában csak kevesen hisznek a demokráciában, és „a szabadság objektív technikája” – ez is Bibó kifejezése – „alighanem rosszabbat is csinálna azzal a hatalmi monopóliummal, aminél fontosabb a benne részesülők számára nincs”. A másik problémát a civil társadalom gyengeségében látta, és annak az attitűdnek a hiányában, ami a civil társadalom lényege: „bizonyos dolgokban megegyeznek” a különböző nézetek képviselői. Ha ez nincs, az „billenőpontja a demokráciának, a demokrácia lehetőségeinek”. Harmadik kételye az orosz átalakuláshoz kapcsolódott, attól tartott, Gorbacsov reformkísérletét újabb tekintélyelvű fordulat követi. Erre mondta Réz Pál 1992-ben, hogy barátja ezt rosszul ítélte meg, bár, tette hozzá, „hosszú távon lehet, hogy mégis igaza lesz”.

Az 1988-as szöveg mindazonáltal egyáltalán nem tűnik dúltnak, az viszont biztos, hogy elüt a rendszerváltó korszak várakozással teli óvatos optimizmusától. Réz Pál azonban nyilván azért is használta a dúltság kifejezést, mert Szűcs Jenő e felszólalás után alig három héttel véget vetett az életének. Utolsó találkozásukat felidézve Réz kivételes feszültségre és érzelmességre emlékezett, meg arra, hogy távoztában Szűcs szokásaiktól eltérően megölelte. „Barátom volt, tehát nem ismertem”, mondta Réz Kosztolányit idézve Szűcs Jenő haláláról, ami készületlenül érte.

Az utolsó évek eseményei mégsem kizárólag a távozásra készülő ember alakját idézik fel, hanem egy tervekkel és munkával teli, rendíthetetlenül perfekcionista tudósét. Szűcs a nyolcvanas években kezdhetett tanítani a bölcsészkaron, órái igen népszerűek voltak, nem véletlen, hogy utóbb a hallgatói szerveztek róla megemlékezést. Miközben tovább dolgozott az Árpádokról szóló művén, érdeklődése visszafordult a várostörténet felé, a Sárospatak kezdeteiről szóló, hatvanoldalas, csaknem háromszáz lábjegyzetet felvonultató tanulmánya halála után jelent meg.

Szűcs értékelése nem tudományos nagyságát, hanem életművének hatását illetően ellentmondásos. Komoróczy Géza a kilencvenes évek elején egyetem nélküli tanárként méltatta, hangsúlyozva, „valódi egyetem csak ott lehetséges, ahol szellem van: autonóm tudományos személyiség”. Úgy hitte, Szűcs „igazi utóélete csak most kezdődik”. Ezzel szemben Gyáni Gábor 2008-ban azt írta, ismeretlenség és félreértés övezi Szűcs gondolati dimenziókat megnyitó, intellektuálisan felforgató műveit. Hozzátehetjük, harminc-negyven évvel ezelőtti közéleti megszólalásai zavarba ejtően sokat magyaráznak meg a jelenből. Az utókor elsősorban saját magának tartozik azzal, hogy megismerje Szűcs Jenő gondolatait.