168 arany – magyar győztesek az olimpiákon

Pósta Sándor (Párizs, 1924) vívásáról alig maradt fotó, nem engedte fényképezni magát, csupán néhány filmkocka őrzi, amint mesterével iskolázik. Interjúkat sem adott, még olimpiai győzelme után sem. Egy újságírónak kiküldte a névjegyét a szállodai szobájából, és ráírta: „Megnyertem az olimpiai bajnokságot. Ez az én nyilatkozatom.” A kardverseny nyolcas döntőjének végén hárman álltak az élen holtversenyben, az utolsó asszót Pósta és a francia Roger Ducret vívta az aranyéremért. A két vívót bízták meg a zsűri kiválasztásával. „Ha Ducret úrnak is megfelel – mondta Pósta –, azt kérem, hogy mind az öt versenybíró francia legyen.” Ducret-nek megfelelt, Pósta 4:0-ra nyert. A zsűrinek nem volt dolga, mindegyik tust a francia mondta be.

Hammerl László (Tokió, 1964) tizenegy évesen a Légy jó mindhaláligban statisztált az Ifjúsági Színházban, és a gázsijából vette meg első új légpuskáját. Sok sportágat kipróbált, de a lövészet két évig kimaradt az életéből, mert 1956 után minden fegyvert begyűjtöttek a hatóságok. Tokióba nem jutott volna ki a válogatók alapján, de egy versenyen a világcsúcsnál jobb eredményt ért el, így került be a küldöttségbe. A puskások 60 lövéses fekvő számát aztán világrekorddal nyerte. Ugyanolyan eredményt ért el, mint az amerikai Wigger, a tízesek és a belső tízesek (egy gombostűfejnyi pont a céltáblán) száma is megegyezett, az utolsó sorozat döntött, ebben a magyar volt a jobb. A magyar sportvezetők és újságírók csak az aranyérem hírére érkeztek a lőtérre. Volt, aki tőle kérdezte meg: nem tudod, ki az a Hammerl?

A párbajtőrcsapat (München, 1972) tagjai – Erdős Sándor, Fenyvesi Csaba, Kulcsár Győző, Osztrics István, Schmitt Pál – vagány fiúk voltak, a tatai edzőtáborban is előfordult, hogy nem akartak szomjasan lefeküdni. Vívni viszont nagyon tudtak, ezért a válogatóversenyek is úgy alakultak, ahogy ők akarták. Arra nem számítottak, hogy Kulcsár Győző, a mexikói olimpia egyéni bajnoka megsérül: éjfélkor fogadásból (tíz üveg pezsgő volt a tét) vívott egy ausztráliai magyarral, és kifordult a bal bokája. Másnap a tőrvívó Kamuti Jenő vitte kórházba. Törés, gipsz, a gyógyulási idő hat hét. Az olimpiáig négy volt hátra. Kamuti orvosként tudta, hogy ha kiderül, milyen súlyos a sérülés, Kulcsárt hazaküldik, vívóként viszont azt is, hogy így is hasznára lehet a csapatnak. Csináltatott hát egy röntgent Kulcsár jobb lábáról is, és ezt csatolta a jelentéshez. A társak döntöttek, Bay Béla kapitány bólintott: Kulcsár utazhatott. Az egyéniben bronzérmes lett, a csapattal pedig harmadszor is olimpiai bajnok.

Németh Angéla (Mexikóváros, 1968) a Testnevelési Főiskolán elsőévesként még a kosárlabdázókkal készült az ifjúsági Európa-bajnokságra. Nem tudott választani a labda és a gerely között, a kosárlabda mellett az szólt, hogy a TF-től három hónapig százötven forintot kapott. Edzője, Koltai Jenő, a TF későbbi rektora döntött helyette, és kijárta a sporthivatalban, hogy hozzanak határozatot: Németh Angéla csak egy sportágban, az atlétikában lehet válogatott. Az olimpián nyerhetett volna világcsúccsal is, de rövid lett a nekifutása, és jóval a vonal előtt engedte el a gerelyt. Koltai Jenő a bemelegítés után a nézőtérről mutatta is neki, hogy menjen előrébb, ő azonban félreértette a mozdulatot, azt hitte, a technikáján kell változtatni. De hát rutintalan volt, annyira, hogy még azt sem tudta: az olimpiai bajnokok az úgynevezett aranygéppel repülhetnek haza, és az utasok elkerülhetik a vámvizsgálatot. Bár az olimpiai aranyérmet bármelyik járattal vámmentesen hozhatta volna haza.

Polyák Imre (Tokió, 1964) három ezüstérem után győzött a kötöttfogású birkózók 63 kilós súlycsoportjában. Helsinkiben húszévesen még kellemes meglepetést szerzett, négy évvel később, Melbourne-ben viszont már esélyesként lett második egy rossz mozdulat miatt. Rómában az utolsó mérkőzésen a döntetlen is elég lett volna az aranyhoz, de Sillét korábban mindig tussal verte, most is győzni akart a török ellen. „Egy kicsit korán kezdtem ünnepelni” – indokolta a vereséget. Tokióban nem volt egyetlen felesleges mozdulata sem, és a végén, amikor a szovjet Rurua ellen elég volt a döntetlen, nem kockáztatott. „Ezt az olimpiát – mondta – szinte logarléccel birkóztam végig.” A birkózók mániákusan sokat foglalkoztak a sorsolással, Polyák azonban nem csinált nagy ügyet belőle: „Egyszerre úgyis csak egy jön a szőnyegre.”

Prokopp Sándor (Stockholm, 1912) tartalékként jutott el az olimpiára. Az egyik csapattag a hivatalos elfoglaltsága miatt visszalépett, két versenyzőnek kínálták fel a lehetőséget úgy, hogy a költségek felét maguknak kell állniuk. Prokopp Sándor vállalta, így indulhatott a hadipuskások 300 méteres számában, és a lehetséges 100 pontból 97-et ért el. A versenyekre a pestszentlőrinci Szemere-lövöldében készült fel. „Községünk földesurasága, Szemere Miklós úr őméltósága – adta hírül pr-cikkében a helyi lap – fejedelmi bőkezűséggel építette meg szentlőrinczi lövőházát, amelyet a héten nagy dicsőség övezett. Ifj. Prokopp Sándor jogszigorló, aki a héten Stockholmban megnyerte 150 versenyző közül [91-en indultak] a 300 méteres czéllövő világbajnokságot, a Szemere-féle czéllövőházban kezdette meg czéllövő gyakorlatait.” Az állam is bőkezű volt: megtérítette a bajnok stockholmi költségeit.

Halmay Zoltán (St. Louis, 1904) akkor hozott haza két olimpiai aranyat, amikor itthon az úszóknak még saját szövetségük sem volt, az atlétákéhoz tartoztak. Az 50 és a 100 yardos gyorsúszást nyerte meg, a rövidebb távot kétszer is. Elsőre szoros versenyt vívott egy ausztrállal, Learyvel. Az egyik bíró Stankovits Szilárd, a magyar küldöttség vezetője volt, neki az elsőként célba érő úszót kellett figyelnie. Halmay – jelentette. Csakhogy Halmay nevét mondta az a bíró is, akinek a második helyezettet kellett megjelölnie. A két versenyzőnek újraúszással kellett eldöntenie, hogy melyiküké lesz az aranyérem. Akkor Halmay egyméteres előnnyel győzött, 28 másodperces világcsúccsal. A versenyeket egy tűzoltóknak épített víztározóban rendezték meg, az úszók egy tutajról rajtoltak, és a 100 yardos távon egy gerendasornál fordultak meg, onnan nem lehetett elrugaszkodni, emiatt esély sem volt az újabb rekordra, de a második arany meglett.

Takács Károly (London, 1948, Helsinki, 1952) lőtt pisztollyal és hadipuskával is, a hadsereg őrmestereként szép sikereket ért el, igaz, a tisztek nem fogadták be, nehezen viselték el, hogy őket is legyőzte. 1938-ban a jobb kézfejét leszakította egy gránát, de megtanult bal kézzel lőni, és néhány hónap elteltével megnyert egy versenyt. London előtt egyéves edzéstervet készített, síelt, korcsolyázott és súlyt emelt, a társait pedig megkérte, hogy lármázzanak körülötte, miközben célra tart, mert arra is felkészült, hogy az olimpián nem lesznek kifogástalanok a körülmények. Győzelme után, amikor a Szepesi György a rádió mikrofonjához kérte, elővett a tárcájából egy papírt, és olvasni kezdte: „Jelentem hazámnak, hogy sikerült megnyernem az olimpiai bajnokságot.” Győzelmi nyilatkozatát a második versenynap előtti éjszakán megírta. Helsinkiben is megnyerte a gyorstüzelő-pisztolyosok versenyét, és megint előhúzta a bajnoki nyilatkozatát.

Mező Ferenc (Amszterdam, 1928) úgy nyert olimpiát, hogy el sem utazott a játékokra. A görög–latin szakos középiskolai tanár Az olimpiai játékok története című munkájával nyert aranyérmet a művészeti versenyekben, az irodalom kategóriában, de a MOB csak a pályamunkát küldte ki Amszterdamba, a szerzőt nem. Olümpiába csak egy évvel később jutott el, olimpiára pedig akkor, amikor a MOB alelnöke, majd a NOB tagja lett. Mező Ferenc győzelmét a városa ünnepelte meg, 250 terítékes vacsorát adtak a tiszteletére, előtte pedig a nagykanizsai labdarúgócsapat játszott barátságos mérkőzést a Ferencvárossal.

A labdarúgó-válogatott (Tokió, 1964) amolyan magyar B csapatként lett első, mert akkoriban nem vehetett részt az olimpián olyan játékos, aki már szerepelt világbajnokságon. Játszott viszont Szentmihályi Antal, Novák Dezső, Farkas János, Varga Zoltán, Ihász Kálmán, Komora Imre, Palotai Károly – és Bene Ferenc, aki az első meccsen hat gólt rúgott a marokkóiaknak. A japánok még csak tanulták a futballt, ez nem hozta őket lázba, bezzeg amikor a győri középhátvéd, Orbán Árpád a tizenhatosról kifejelte a labdát a felezővonalig... Volt ott vízilabda-eredmény (Jugoszlávia 6-5), küzdelem (Románia 2-0), gála (Egyesült Arab Köztársaság 6-0), végül a döntőben 2-1 a csehszlovákok ellen. Az első gólt Farkas szerezte, a másodikat Bene, és tizenkét góllal ő lett a torna gólkirálya.

A vízilabda-válogatott (Tokió, 1964) a négyes döntőben az utolsó mérkőzését a Szovjetunió ellen játszotta. A győzelem önmagában nem volt elég, a jugoszlávokénál jobb gólarány is kellett az aranyéremhez. Jó lett volna a 2:0, a 3:1, ehhez képest két negyed után a szovjetek vezettek 2:1-re. A matematika szerint a következő aranyérmes eredmény az 5:2. A negyedik negyedben azonban még mindig csak 3:2 volt, majd 4:2, aztán... „Lőj, lőj, jól, lőj, Dömötör!” – hallhattuk még évek múltán is a kívánságműsorokban Szepesi György rádiós közvetítését. Dömötör azonban nem lőtt, hanem ejtett – 5:2. Arra már senki nem emlékszik, hogy ő szerezte a negyedik gólt is, négyméteresből. Laposan, a vízre dobta, a labda megállt a gólvonalon. „Szerencsére a kapus utánakapott, és belökte” – emlékezett Dömötör. Gyarmati Dezső és Kárpáti György Tokióban nyerte harmadik olimpiai aranyát, de a mérkőzés labdáját Dömötör Zoltán tehette el emlékbe.

Tatai Tibor (Mexikóváros, 1968) meglepetésre, az az évi eredményei alapján került be a csapatba, 24 évesen, egyetlen nemzetközi versennyel a háta mögött. Utazhatott Mexikóba, ez azonban még nem jelentette azt, hogy indul is kenu egyes 1000 méteren. Mert ott volt Wichmann Tamás is, négy évvel fiatalabb ugyan, de már világbajnoki ezüstérmes, párosban Európa-bajnok. Granek István, a válogatott kapitánya nem tudott dönteni kettőjük között, rendeztek hát egy válogatóversenyt a xochimilcói olimpiai pályán. Wichmann 750 méternél leállt... Tatai az előfutamból a világbajnok Lewe mögött a második helyen ment tovább. A döntő előtt az volt a taktikája, hogy ez elején együtt megy a német kenussal, aztán kezdődhet a verseny. Fogadott húsz dollárban Granek Istvánnal, hogy 250 méterig nem lesz nagyobb a különbség egy másodpercnél. Ott maradt Lewe mellett, megnyerte a húsz dollárt. Aztán még 750 méter, és az olimpiai aranyat is.

Urányi János, Fábián László (Melbourne, 1956) egy évvel az olimpia előtt, 1955 őszén ült össze egy hajóba. Fábián 19 éves volt, és megtiszteltetésnek érezte, hogy a tapasztalt Urányi, túl a harmincon, javasolta, hogy próbálják meg együtt. Az olimpiai csapat együtt volt a Szabadság-hegyen, a Vörös Csillag szállóban, amikor kitört a forradalom. A kajakosokat sem engedték le az Újpesti-öbölbe edzeni. Útközben Csehszlovákiában, a nymburki edzőtáborban vízre szálltak ugyan, de kölcsönhajóban, nulla fok közeli hidegben. Az ausztráliai újságokban meg azt olvasták, hogy Budapestet rommá lőtték, az utcákon halottak fekszenek. Így várták a kajak kettesek 10.000 méteres versenyének kezdetét, ráadásul eltelt egy hét, és még nem volt magyar aranyérem. Már a vízen melegítettek, amikor Hegyi Gyula, a csapat vezetője odakiabált nekik, hogy táviratot kaptak otthonról: mindenki egészséges. Abban a verseny után már nem voltak biztosak, hogy valóban jött távirat, mindenesetre tönkreverték a mezőnyt.

Hajós Alfréd (Athén, 1896) kétszeres olimpiai bajnok, de nem volt aranyérme, az első játékokon ugyanis a győztesek ezüstöt kaptak. Tizenhárom fokos tengervízben (április volt) győzött a 100 méteres, majd egy órával később az 1200 méteres gyorsúszásban is. A legnagyobb küzdelmet a hideg vízzel és méteres hullámokkal vívta. Bár a testét ujjnyi vastagon bekenték faggyúval, a hosszabbik táv végére átfázott és elfáradt, görög matrózok húzták ki a vízből. Hajós Alfréd atletizált, tornázott, futballozott, játszott a válogatottban (balösszekötőt), sőt két mérkőzésen szövetségi kapitány is volt. Az 1924-es olimpia művészeti versenyeiben stadiontervével (Lauber Dezsővel közösen) második lett, úgy, hogy az első díjat nem adták ki. A Műegyetemen szerzett oklevelet, dolgozott Alpár Ignác irodájában, majd Lechner Ödönnel is. Számos épületet, sportlétesítményt tervezett, többek között a debreceni Aranybika szállót és a margitszigeti sportuszodát.

Elek Ilona (Berlin, 1936, London, 1948) első olimpiai aranya meglepetés volt, a német Helene Mayert tartották a nagy esélyesnek. A magyar vívónő azonban kétszer is legyőzte, előbb a középdöntőben, aztán a döntőben. Tizenkét évvel később már az is meglepetésszámba ment, hogy Elek Ilona 41 évesen még mindig ott volt a páston. A háború után újrakezdte az edzéseket, fűtetlen teremben, bedeszkázott ablakoknál, mécsesek fényénél. Ehhez képest a tatai edzőtáborozás maga volt a csoda. Igaz, hogy hat vívónő egy teremben lakott, katonás rendben éltek, az ellátás viszont bőséges volt, a csokoládéból és a szalámiból a családtagoknak is félretettek. Londonban már nem voltak ennyire elkényeztetve, mert a nők nem lakhattak együtt az olimpiai faluban, és a konyha a férfiak szálláshelyén volt. A nyolcas döntőben Elek Ilonának volt egy veresége, az aranyért a favorit dán Lachmann-nal vívott, és 4:2-re nyert. Négy évvel később, Helsinkiben második lett, egy tuson múlt a harmadik olimpiai bajnoksága.

Növényi Norbert (Moszkva, 1980) valószínűleg soha nem mondta, hogy olimpiai bajnok szeretne lenni. Ő bajnok akart lenni, álmában és álmából felkeltve is. Merthogy az edzőtáborban megesett, hogy Müller Ferdinánd, a kötöttfogású birkózók edzője éjjel kettőkor bekopogott a szobájába, és csak annyit mondott, hogy Norbi, százhúsz. A birkózó pedig lenyomott százhúsz fekvőtámaszt. Ha munkáról volt szó, számíthatott az edzők találékonyságára, de azért külön feladatokat is kiötlött magának. Birkózott bekötött szemmel, autókat tologatott az emelkedőkön, a családi bevásárlásokon kipróbálta, hogy meddig tud egy ujjal vinni egy tízkilós csomagot, máskor meg autóbuszra szállt (éjszaka, garázsmentre, mert az gyorsabban megy), az volt a cél, hogy kapaszkodás nélkül minél tovább állva maradjon a kanyarokban. Ehhez képest a moszkvai olimpia (kötöttfogás, 90 kilós kategória) maga volt az egyhangúság, ott csak birkózni kellett. Igaz, hogy hatszor, de mind a hat mérkőzést megnyerte.

A labdarúgó-válogatottat (Helsinki, 1952) az amatőrszabály sem akadályozta meg abban, hogy aranyérmet nyerjen, hiszen a magyar sportolók valamennyien amatőrök voltak. Így történhetett meg, hogy kivételesen a világ legjobb csapata lett az első az olimpiai futballtornán. A válogatottnak selejtezőt kellett játszania, hogy bekerüljön a hét kiemelt mellé a legjobb tizenhat közé, ez a románok ellen egy verejtékes 2-1-gyel sikerült. A csúcs a svédek elleni 6-0-s elődöntő volt, Sir Stanley Rous ez után a meccs után hívta meg a magyar válogatottat Londonba, vagyis gyakorlatilag ezzel kezdődött a 6:3 története. A jugoszlávok elleni döntőben még az is belefért, hogy Puskás kihagyott egy tizenegyest, így szokatlan módot csak a 71. percben lőtte a vezető gólt. Cziboré a 88.-ban már csak a ráadás volt.

A kardcsapat (Szöul, 1988) a világ legjobbjaiból állt már 1984-ben is, de a bojkott miatt nem mehettek Los Angelesbe. Gedővári Imre később azt mondta: „Gerevich Pál, aki ötszörös világbajnok volt, nem tudta kivárni az olimpiai aranyat. Én még valahogy kihúztam Szöulig, de bárhogy alakul a döntő, 37 évesen tovább már egy percet sem vívtam volna.” A döntő rosszul alakult. A magyarok (Bujdosó Imre, Csongrádi László, Nébald György, Szabó Bence voltak a csapattársak) 4:8-ról jöttek fel 7:8-ra a szovjetek ellen, az utolsó asszóban Gedővárinak le kellett győznie Alsant, 8:8-nál a találatarány a magyaroknak kedvezett. 4:4-re álltak, mindkét csapat egy tusra volt az olimpiai bajnoki címtől. Itthon a Lánchíd környékén megbénult a forgalom, mert az autósok nem akartak lemaradni a rádióközvetítésről, nem hajtottak be az alagútba, ott ugyanis nem lehetett fogni a középhullámú adást. Így viszont hallhatták Radnóti László közvetítését, és megtudhatták, hogy az utolsó találatot Gedővári Imre adta.

A vízilabda-válogatott (Los Angeles, 1932) Komjádi Béla vezetésével szerezte meg a sportág első magyar aranyérmét. Amerikába eljutni volt a legnehezebb, a kormány nem adott támogatást, így a pólósoknak kellett kigazdálkodniuk az útiköltséget. Mivel turistaosztályon utaztak, az óceánjáró medencéjének a közelébe sem mehettek volna, Komjádi Béla azonban kialkudta a Bremen kapitányánál, hogy reggel hétkor, amikor az úri közönség még alszik, edzést tarthasson. Még néhány bemutató mérkőzést játszottak Amerikában, és a csapat nagyjából a pénzénél volt. A vízben már nem volt baj, 6:2 a címvédő németek ellen, aztán már gólt sem kaptak (Japán 18:0, Egyesült Államok 7:0). A brazilokkal nem kellett mérkőzniük, mert a zsűri kizárta őket. Ezt Bozsi Mihály szenvedte meg, mert addig nem játszott, így nem kapott aranyérmet. Erre négy évig, a berlini olimpiáig kellett várnia.

Gerevich Aladár (London, 1948), „a mezőny legfiatalabb tagja starttól kezdve remekül vívott, igen kevesen bíztak a győzelmében, hiszen az első próbaversenyen már az elődöntőben kiesett – olvasható egy 1932. áprilisi, olimpiai válogatóversenyről szóló tudósításban. – Gerevich Aladár azonban a döntőben is kifutotta a legjobb formáját. A fiatal vívónemzedék legkiválóbb reprezentánsának bizonyult, elejétől végig nagy fölénnyel vert rá ellenfeleire és valóban klasszikus vívást produkált. Győzelme teljesen megérdemelt volt, mert technikája szinte tökéletes, kéz- és lábmunkája egyformán elsőrangú és olyan művésze a pengének, akinek a vívása a laikusokat is magával ragadja.” És ilyen művészi fokon vívott még csaknem három évtizedig. Hat olimpián vett részt – az 1940-es és az 1944-es elmaradt –, és Los Angelestől Rómáig mind a haton a győztes kardcsapat tagja volt. Londonban az egyénit is megnyerte, hét aranyérmével ő a legsikeresebb magyar olimpikon.

Zsivótzky Gyula (Mexikóváros, 1968) a tatai sportgimnáziumba járt, és Csermák József olimpiai bajnoki címén fellelkesedve ő is kalapácsvető akart lenni. Az első év utáni nyári szünetben otthon, Kisbéren talált egy vasgömböt, egy akkumulátorból ólmot öntött hozzá, és egy acéldrót lett a kalapács nyele. Megvette Petike Lajos A kalapácsvetés technikája című könyvét, Németh Imre egyik dobásáról készített sorozatfelvétellel illusztrálva, ebből tanulta a mozgást. A kisbéri libalegelőn gyakorolt, onnan jutott el a Bács-Kiskun megyei bajnoki címig, később a világrekordig. A római olimpián ezüstérmet nyert, aztán Tokióban is. Már az is csoda, hogy ott lehetett Japánban, mert néhány hónappal a verseny előtt még az életéért küzdöttek az orvosok, háromszor operálták meg. A döntő napján esett az eső, ez amúgy sem kedvezett a technikájának, ráadásul a melegítőfelsője úgy teleszívta magát vízzel, hogy mozdulni is alig tudott benne. A mexikói döntő napján már nem esett.

A kéziszercsapatnak (Melbourne, 1956) tagja volt Keleti Ágnes is, aki már olimpiai bajnokként érkezett Ausztráliába, négy évvel korábban a talajversenyt nyerte meg. Melbourne-ben megvédte címét. Életrajzi könyvében nem sok szót veszteget rá: „Az első szám a talajgyakorlat volt, gondolom, elég jó lehetett, mert Latinyinával holtversenyben végeztünk az első helyen.” Megnyerte a felemás korlátot és a gerendát is, egyéni összetettben második lett, „hátravolt még azonban a számomra legfontosabb verseny, a csapatkéziszer-gyakorlat”. A verseny előtt az okozott izgalmat, hogy Tass Olga valahol elhagyta a nemzetiszínű szalagját, amellyel a gyakorlatot be kellett volna mutatni. „Szerencsére volt egy szivárványszínű tartalék, és a különbség nem lehetett nagyon feltűnő, mert megnyertük a versenyt. Igaz, jól dolgoztunk, csak egy pici hibát csináltunk. (...) A nézők sorában ülő Fülöp hercegnek, Erzsébet királynő férjének annyira tetszett, hogy kérésére meg kell ismételnünk a gyakorlatot.”

Weisz Richárd (London, 1908) birkózásban lett olimpiai bajnok, de mint annyi társa azokban az időkben, sokoldalú sportember volt. Nyert versenyeket súlyemelésben, diszkoszvetésben, kalapácsvetésben, kötélhúzásban, rúdmászásban és függeszkedésben, de tornában és evezésben sem volt tehetségtelen. Az első, még nem hivatalos birkózóbajnokságot 1899-ben nyerte meg. Londonban a kötöttfogásúak nehézsúlyú kategóriájában két dánt is megvert, két Jensent, előbb Carlt, aztán a bátyját, Sörent. Petrov ellen a két húszperces félidő nem volt elég a döntéshez, a hosszabbítást azonban az orosz már nem bírta erővel, Weiszé lett az aranyérem. Egy évvel később véget ért a pályafutása, mert fogadásból kiállt a Budapesten turnézó nehézsúlyú profi világbajnok, a német Cziganiewitz ellen, ezért a Magyar Athletikai Szövetség profinak nyilvánította, és eltiltotta a versenyzéstől. Az erejéből még jó ideig megélt, cirkuszokban lépett fel. 1945-ben az ő lakásán alapították újra az MTK-t.

Székely Éva (Helsinki, 1952) pillangózva nyerte meg a 200 méteres mellúszást. Akkoriban még nem választották szét a két úszásnemet, teljesítménye kuriózumnak számított. A döntőbe másik két magyar is bejutott, Novák Éva (ezüstérmes lett) és Killermann Klára (a negyedik helyen végzett). Amikor a döntőre indultak az uszodába, Kurucz Antal, aki több olimpián volt a magyar küldöttség szakácsa, felszállt a buszra. „Mindhármunkat megcsókol – írja egyik könyvében Székely Éva –, és egy-egy tábla csokoládét nyom a kezünkbe. Fel a fejjel, lányok aztán siessetek a vízben. Már készítem az ünnepli lakomát, ha lassan úsztok, kihűl.” Székely Éva a csokoládéja mellett egy cédulát is talált: „Tegyél meg minden a győzelemért. Érted szurkolunk.” A verseny után derült ki, hogy mind a három csokoládé mellett ugyanaz a szöveg volt.

Tersztyánszky Ödön (Amszterdam, 1928) katonatiszt volt, az első világháborúban kétszer is megsebesült, egy tüdőlövésbe majdnem belehalt. Orosz hadifogságba esett, megszökött, marhavagonok lépcsőjén utazott haza, majd az olasz frontra került. Harminckét évesen kezdett újra vívni, de mivel a jobb keze megsérült, a balba vette át a kardot – meg a tőrt, hiszen ebben a fegyvernemben is nyert három egyéni magyar bajnokságot. Franciául, németül, oroszul is beszélt, Heinét fordított. Tudatos vívó volt, egy füzetben minden ellenfelének jellemző akcióit feljegyezte. Edzőpartnereit arra kérte, hogy azt a támadást alkalmazzák vele szemben, amely Petschauer Attila kedvence volt. (Utóbbi tett a legtöbbet az amszterdami csapatversenyben az aranyéremért, húsz asszóban maradt veretlen.) A döntőt egymással vívták, Tersztyánszky 5:2-re nyert. „Most elteszem a kardjaimat – örökre” – mondta a győzelem után. Néhány hónappal később motorbalesetben halt meg.

Földi Imre (München, 1972) két ezüstérem után nyert olimpiát. Tokióban 2,5 kilóval szorult a szovjet Vahonyin mögé, Mexikóvárosban pedig harminc dekával előzte meg Nassziri – a teljesítményük azonos volt, és a testsúlykülönbség döntött. Az iráni volt az egyik legnagyobb ellenfele, a másik meg a mérleg: hét-nyolc kilót kellett fogyasztania, hogy beférjen az 56 kilós súlycsoportba. Münchenben a testsúlyára különösen ügyelt, ezúttal könnyebb volt, mint Nassziri, vagyis az iráninak jobb eredményt kellett volna elérnie. Földi Imre világrekorddal fejezte be a versenyt. Utána bement az öltözőbe, rágyújtott egy cigarettára, és várta, hogy két, még versenyben lévő ellenfele mire megy a súlyokkal. A közönség moraja behallatszott, és ebből következtetett arra, hogy sem a szovjet Csetyin, sem Nassziri nem tudta megelőzni.