Szaftos történet

Húsz évvel ezelőtt egy jó nevű napilap szerkesztőségében köszöntött rám az újév. Megbecsült munkatársa voltam annak a szerkesztőségnek, apró, de fontos csavar egy nagyszerű gépezetben: ez abból is látszik, hogy megbízást kaptam rovatvezetőmtől, készítsek interjút közéletünk egyik fontos személyiségével, mondaná el, milyen évre számíthatunk.

Az interjú az év utolsó munkanapján készült, a kora délutáni órákban, az Akadémia impozáns épületében. Előtte bementem még a szerkesztőségbe (akkoriban egy ódon gyárépület átalakított, felújított szárnyában dolgoztunk a Kinizsi utcában), molyoltam kicsit az asztalomnál, beszédbe elegyedtem a kollégákkal, benéztem a deszkbe megérdeklődni, menynyi helyem van, aztán lementem a vállalati menzára ebédelni. Emelt szintű önkiszolgáló étterem volt a vállalati menza, érintős beléptetőkártyával és műanyag tálcákkal, kéken csíkozott, mázas gránittányérokkal, szolid a` la carte árakkal. Nem szerettem ezt a helyet, visszasírtam a New York Palota negyedik emeleti ebédlőjét, ahol fehér fityulás pincérnők hozták az asztalhoz a gőzölgő leveses tálakat, s közben kedves szavakat váltottak az emberrel. Itt, a Kinizsi utcában minden modern volt, tiszta és gépies.

Végigsétáltam a ketrecek mellett, áttekintettem a kínálatot, végül egy nagy adag daragaluska-levest választottam (mi mást?), csülökpörköltöt benne főtt burgonyával, uborkasalátával, a végére dobozos somlói galuskát. Fizetés után megtorpantam egy pillanatra, aztán elindultam a barátaim asztala felé. A verhetetlen Boros-Javorniczky–tandem mellett Malonyai Peti foglalta el a harmadik széket, a negyedik pedig rám várakozott. Letettem a tálcát az asztalra, magam alá húztam a széket, aztán egyetlen lendülettel leültem.

Na, az a lendület, az nem kellett volna. Attól a lendülettől ugyanis könnyű táncba kezdett a nyakkendőm, s amikor rövid légi útjából visszatért, egyenesen a pörköltömben landolt. Késve észleltem a bajt, s igyekeztem elhárítani, felugrottam hát, ezzel próbálva gátat vetni a katasztrófának. De ezzel csak olajat öntöttem a tűzre. Pontosabban szaftot az ingemre. Az elszabadult nyakkendő, mint egy avantgárd festőbe oltott gonosz manó, végigszántott búzavirágkék ingemen, és a nyakamtól a derekamig széles sávban beterítette pörköltszafttal.

Nem dicsekvésképpen mondom, de sokszor leettem már magam életem során, e történet előtt éppúgy, mint után, de ilyen egész embert kívánó tettet csak egyszer hajtottam végre – lényegében egy teljes adag pörkölt helyezkedett el az ingemen. A döbbenet másodpercei után, amelyekben mindenki osztozott, felálltam, az ingem végét, a nadrágból kitűrve, mint a magvetők, magam elé emeltem (hogy a pörköltlé ne folyjék a nadrágomra), aztán előregörnyedtem, hogy ne keltsek feltűnést, és eliszkoltam a mosdók felé.

Innen aztán két irányt vett a história.

Az egyik, az enyém, bájosan mosolyogtató. A mosdóban leküzdöttem magamról a felesleget, végleg és menthetetlenül beledolgozva az ing anyagába a paprikás-hagymás lé esszenciáját, megmosakodtam, a hátsó lépcsőn felóvakodtam a kabátomért, aztán nyakamba vettem a várost. Akkoriban még tele volt kis butikokkal a körút, azokat jártam végig (az áruházak leltár miatt zárva tartottak, nehogy a visszavásárlók tömege megrohanja őket), ott próbáltam a méretemre egy összeillő kék inget és nyakkendőt vásárolni. Nem volt egyszerű:
a kiskereskedők lényegében mindenüket eladták az ünnepen, fáradtan turkáltak az üres papírdobozok között, leggyakrabban hiába. Szórakoztató pillanat volt, amikor megkérdezték, „hadd lássam, milyen méret lesz?”, én pedig, mint egy kezdő szatír, szétnyitottam a kabátom két szárnyát. Volt csodálkozás. De végül a Wesselényi utca magasságában sikerült szert tennem a vágyott holmikra, még ott, a butikban átöltöztem, a régit bedobtam az első kukába, és még épp elértem a csatlakozást az interjúhoz. Egészen jól sikerült, igaz, beszélgetés közben kiettem az összes kockacukrot a kávé mellé helyezett cukortartóból – farkaséhes voltam ugyanis, hiszen egész nap egy falatot sem ettem.

A másik irány groteszknek groteszk, de nem teljesen felhőtlen. Ennek megértéséhez azonban némi előzetes helyzetrajz szükséges.

Annyit kell tudni, hogy a lap szerzőgárdája a rendszerváltás és privatizáció lázában bizony két részre szakadt, mint a török kori Magyarország. (Plusz Erdély). Voltak, akik kormánypárti újságot szerettek volna csinálni (mondjuk, a kormány is ezt szerette volna), voltak, akik ellenzékit. Utóbbiak egy svéd újságkonszern felé kacsingattak, előbbiek egy franciában látták a megmentőt. Végül a francia győzött, és e ténynek messzemenő következményei lettek. Az egyik, hogy egyszerre kirúgtak jó néhány, mondjuk így, liberálisnak hitt kollégát. Mire a szerkesztőség nagyobbik része sztrájkba kezdett. Ez volt az első újságírósztrájk az új érában, elég jó sajtója volt, s a végén győzedelmeskedett is. A kirúgottak egy részét visszavették, más követeléseket is teljesítettek, az indulatok lenyugodni látszottak, úgy tűnt, megszületett a Pax Nemzetiana. De a felszín alatt csak folyt tovább a békétlenkedés, szerteszét húzás. Egy szikra elég lett volna a háború újrakezdéséhez.

Egyszóval, mondjuk így, nyugtalan volt a hangulat. Ennek tulajdonítható-e, vagy sem, véletlennek, tévedésnek, rosszindulatnak vagy a túl sok karácsonyi töltött káposztának, akárhogy is volt, délutánra lassan elterjedt a szerkesztőségben, hogy a déli menzán megkéseltek valakit. Egyesek a saját szemükkel látták, hogy az áldozat (az voltam én), kezét a hasára szorítva, vérző mellel menekült ki az étteremből, mások a szóváltásra is emlékezni véltek, ismét mások a politikai okokat is fel tudták tárni az eset kapcsán. Lehet, hogy kópé barátaim engedték útjára ezt a rémhírt, játékos, év végi kacsaként, de a tréfa túl jól sikerült. Este már aggódó telefonokat kaptam távol lévő kollégáimtól, rovatvezetőm arról érdeklődött, hogy sebesülésem akadályoz-e az interjú megírásában, még olvasóktól is érkeztek aggódó sorok. És hiába nyugtattam meg mindenkit, hogy nincs semmi baj, egyszerűen csak leettem magam, a gyanú ott maradt a levegőben, s januárra az egész redakcióba beszivárgott a hír, hogy én valami késelési ügybe keveredtem. Hogy én szúrtam, vagy engem szúrtak, arra már senki sem emlékezett.

Hogy aztán ennek a buta históriának volt-e szerepe eltávolításomban, erre ma már nem tudnék válaszolni. Talán nem volt. Tény, hogy a hatalom, amikor ismét biztosnak érezte sáncait, elkezdte az ellenzék leszalámizását, és én, szafttal vagy anélkül, inkább oda voltam sorolandó. (Nem is igazán alanyi jogon, inkább a barátaim okán.) Úgyhogy az itt elbeszéltek után három hónappal már repültem, átszervezésre hivatkozva persze, és a legnagyobb sajnálat hangján.

Emlékszem, a fogorvosi székből rángatott ki a titkárnői telefon, hogy azonnal jelenjek meg a főszerkesztő úr színe előtt. A főszerkesztő úr igazi kurzuslovag volt, még meg se száradt a tinta a kinevezésén, máris nekiállt megszolgálni a stallumát – sorra rúgott ki mindenkit, aki szembejött. Nekem egészen megtört hangon mondott fel, rettenetesen sajnálja, mondta, mert a munkámmal egyébként maximálisan, de nem tehet semmit, a rovat, amelynek szerkesztője voltam, megszűnt (ő szüntette meg), meg kell értenem, elvégre kapitalizmus van. De – biztosított felcsillanó szemmel – amint tehetségemhez méltó feladat adódik, hívni fog. Na, ebben biztos voltam. Oldandó az összejövetel feszültségét, az ajtóban még megkérdezte:
– Mondd, milyen feladat érdekelne?
– Főszerkesztéstől fölfelé bármi! – vágtam rá.
Ma is jókedvem lesz, ha döbbent tekintetére gondolok.