Nem mindig a másik a hibás!
Nyilvánvalóan különbözünk egymástól, ám az, hogy milyen emberekkel létesítünk párkapcsolatot, milyen emberrel lépünk esetleg életszövetségre, alapvetően sorskönyvünk által meghatározott. Eric Berne, a tranzakcióanalízist megalapító pszichiáter megfigyelése szerint a házasságok túlnyomó többsége létre sem jöhet, ha nincs sorskönyvi egyezés.
Akit egész életében elnyomtak, az ösztönösen olyan párt választ magának, aki vagy elnyomja őt, vagy akivel együttesen élheti át az elnyomatás érzését – semmiképpen sem olyat, aki önmagáért szereti, elfogadja őt. Egy domináns hím nem választ autonóm személyiséget, hanem vagy olyat, akit leigázhat, vagy olyat, akivel közösen igázhatnak le másokat. És aki a szabadságot kedveli, természetesen olyan társhoz vonzódik, akinek legalább akkora a szabadság iránti igénye, mint neki, hiszen képtelen lenne együtt élni valakivel, aki folyton alá akarna rendelődni neki, vagy épp ellenkezőleg: korlátozni szeretné a vágyai kibontakoztatásában.
A párkapcsolatok létrejöttekor az emberek együtt mesélik tovább történetüket. Félreértés ne essék: a „házsártos agresszor”, vagy a „durva, részeges fráter” ugyanazon személy, aki a kapcsolat kezdetén a bájos tündér vagy a humoros fiatalember volt, azzal a különbséggel, hogy a kapcsolat elején még partnerünk előnyös tulajdonságaira koncentrálunk. Persze már akkor is észrevehetnénk, hogy a Jóska szeret iszogatni, vagy a Manci néha olyan csúnyán letorkol.
Aztán a párkapcsolati sorskönyvek előrehaladásával egyre több negatív személyiségelem kerül a figyelem középpontjába s egyre több lesz a durva megnyilvánulás.. Bármennyire is sorskönyv-vezérelt az élet, az automatizmusok fátyla mögött feldereng az autonómia iránti vágy – a spontán, őszinte megnyilatkozások vonzalma, az ismétlődésekből való kilépés óhaja. S a sorskönyvi működés összeütközésbe kerül e vággyal, aminek sokszor hangos csattanója a válóperes tárgyalótermek falai között visszhangzik.
A teljes cikket elolvashatja a Mindennapi Pszichológia 2011. 4. számában.
