Mit tudott Stirlitz?

Stirlitz elköszönt Bormanntól, és azonnal érezte, a „dá szvidanyija” hiba volt. A volt keleti blokk országaiban negyven éve töretlen a népszerűsége az efféle blődségeknek. Néhány éve az angolok összegyűjtötték és lefordították a Stirlitz-viccek orosz, lengyel, cseh, magyar változatait, vagy százötvenet találtak, de változatlanul nem értik, hogyan lehet ezeken nevetni. Igaz, A tavasz tizenhét pillanata című szovjet filmsorozat távolról sem tréfának készült. 1968-ban a KGB vezetője, Jurij Andropov rendelte meg a forgatókönyvet a politikailag megbízható betűiparostól, Julian Szemjonovtól. Az író már korábban kitalálta az SS-be beépülő szovjet hírszerző alakját, több kémregényében is szerepeltette, de megismerve Andropov elvárásait, még biztosabb kézzel rajzolta meg figuráját. A KGB-vezér ugyanis a hidegháborús propagandát és a titkosszolgálati munkát kívánta népszerűsíteni az álnémet Otto von Stirlitz SS-Standartenführer kalandjaival.

Szemjonov alig két hét alatt vetette papírra A Stirlitz-dossziét, vagyis A tavasz tizenhét pillanatát, és párhuzamosan a forgatókönyvet is megírta, de a tizenkét rész forgatása csak két évre rá kezdődött, ugyanis a KGB szakértői többször sorról sorra átfésülték a szöveget, nehogy valami homokszem kerüljön a propagandagépezetbe. A rendezőt is a titkosszolgálat szemelte ki, hosszas mérlegelés után egy tehetséges fiatalra, Tatyjana Lioznovára esett a választás.

A KGB forgatókönyve

A KGB a szovjet televíziózás történetében példátlanul magas, külföldi utakhoz és grandiózusabb jelenetekhez is elegendő összeget utalt a film elkészítéséhez. Cserébe pontos, gyors és összehangolt munkát várt az alkotóktól. És ez az, ami nem jött össze. Szemjonov döbbenten látta, hogy Lioznova rendre beleír a forgatókönyvbe, nem csupán újabb jeleneteket, hanem újabb szereplőket is rögtönöz. A helyzetet nehezítette, hogy Andropov megerősítette korábbi kívánságát, a sorozat kedvezzen a testvéri NDK-nak is: valahogy szőjék bele a német kommunista vezető, Ernst Thälmann alakját Stirlitz kalandjaiba.

De nem csupán a forgatókönyvíró és a rendező civakodása lassította a forgatást. Lioznova a szovjet színészek színe-javából válogathatott, feladata mégsem volt egyszerű. Mivel a történet szerint Stirlitz a közelmúlt valós történelmi figurái között manőverezett, olyanokat kellett kiválasztania, akik emlékeztettek a hírhedett náci vezérekre, és a külföldi forgatáson nem próbálnak meg Nyugatra lógni. A rendezőnő remek munkát végzett. Kísérteties a hasonlóság a kiváló karakterszínészek és a valódi Bormann, Himmler, Kaltenbrunner között. Az élet fintora, hogy épp a legemlékezetesebb alakítást nyújtó Leonyid Bronyevoj nem emlékeztet Heinrich Müller Gestapo-vezérre, róla ugyanis nem találtak egyetlen fényképet sem a KGB archívumában. A főszereplő, Vjacseszlav Tyihonov pedig véletlenül kapta meg Stirlitz szerepét, ő volt ugyanis az egyetlen sármos negyvenes férfiszínész, akinek nem akadt egyéb munkája.

Az Alpok Grúziában

A külső jelenetek forgatása külön tortúrát jelentett. A hitelesség kedvéért a stáb hónapokra Berlinbe költözött. (A keletnémetek kis híján letartóztatták az oroszul magyarázkodó Tyihonovot, aki SS-egyenruhában lófrált az utcán.) Nyugatra azonban nem mehettek tovább. Bernt Riga óvárosa helyettesítette, a svájci Alpokat pedig a grúz hegyek.

Csaknem kétévnyi pepecselés után, 1973 augusztusában került képernyőre a sorozat, és a siker fenomenális volt. Az epizódok alatt kiürültek az utcák, megnőtt az áramfogyasztás, visszaesett a bűnözés. Stirlitz nemzeti hős lett. Hagyomány, hogy minden évben, a győzelem napja környékén az állami televízió újravetíti a teljes szériát.

Ma már nehezen érthető az ováció, hiszen a Rökk Marika-slágert idéző cím soványka történetet rejt. 1945 tavaszán Iszajev ezredes (alias Stirlitz) azt a küldetést kapja a moszkvai központtól, derítse ki, melyik náci fővezér próbál a Szovjetunió és a bomlott elméjű Führer háta mögött lepaktálni a bolsevizmustól rettegő angolszászokkal. A sorozat e nehéz feladat teljesítésének tizenhét napját ragadja ki. Amíg Stirlitz azon mesterkedik, hogy egymásnak ugrassza a nagykutyákat, rá is vadásznak, és egyre-másra a lebukás szélén áll.

Vitathatatlan, hogy A tavasz tizenhét pillanata új színt hozott a szovjet kémfilmek világába. Stirlitz a józan párbeszéd, az empátia embere. Népfrontban gondolkodik: fő bizalmasa egy humanista professzor és egy katolikus pap. Sokoldalúan művelt (tehetségesen rajzol, jól zongorázik, kitűnően sakkozik), olvasott, Párizs szerelmese, udvarias és sportos (Berlin teniszbajnoka!). De tizennégy órányi filmhez ez kevés. Ugyanis a Vörös Hadsereg James Bondjának élete nem dúskál kalandokban. Magányos, hallgatag, megfáradt hivatalnok. A fekete-fehérben rögzített, a korabeli filmhíradókba beolvadó események már az elején is komótosan bonyolódnak, aztán vontatottá és nyakatekertté válnak.

A mai nézőt csupán a megejtő kísérőzene kárpótolja a gyakori üresjáratokért. A viccáradatot a gépies hangú narrátor szerepeltetése indította el, aki úgy negyedóránként bemondja a berlini pontos időt, majd azt is közli, Stirlitz ekkor mit is gondol, és három határral arrébb merre nyomul a II. Ukrán Front.

A KGB nem sokáig örülhetett az országos sikernek. Először a veteránok kezdtek morogni, mert szerintük a film azt sugallja, hogy a nagy honvédő háborút a hírszerzés néhány csokornyakkendős kéme nyerte meg. A történet szerint Stirlitz valóban egy hadsereggel ér fel: egymaga tette lehetetlenné Krakkó elpusztítását, a német atombomba létrehozását, végül a Nyugat és a nácik különalkuját. Ennél is nagyobb melléfogásnak bizonyult Hitler vezérkarának bemutatása. Igaz, az alkotók eleve kényszerpályán mozogtak: ha követik a partizánfilmek hagyományát, és a nácikat „tökkelütött hülyéknek” ábrázolják, akkor súlytalanná válik a szovjet kém hősiessége. Ezért Szemjonov tolla nyomán az SS-fejesek rátermett, agyafúrt, elegáns és sokszor szellemes figurákká lettek.

A Führer árnyékában

Csakhogy az író túllőtt a célon.

A KGB tanár-ügynökei hamarosan azt jelentették, hogy a középiskolások képzeletét nem a rezzenéstelen Stirlitz ragadta meg, és nem is a villanásra feltűnő hamuszürke győztesek (Sztálin, Zsukov, Molotov), hanem a minden hájjal megkent vesztesek. A kamaszok között futótűzként terjedtek el a filmből ismert titulusok: „Bormann, a Führer árnyéka”, „Goebbels, a féktelen árja”, „Müller, a gestapós”. A náci főkolomposok vonzerejét növelte, hogy az áhított nyugati élet élvezői lehettek. Stirlitz ifjú SS-felettese, a nyájas és kifinomult Schellenberg luxusvillából irányítja a hírszerzést, és csakis Camelt szív. Himmler szabadidejében hollywoodi filmekre és Glenn Miller muzsikájára lazít.

A Szovjetunió hőse

Aztán az is kiderült, a tucatnyi titkos szakértő dacára csúnya foltok éktelenkednek a történelmi tablón. Nem stimmelnek az egyenruhák, a rendfokozatok, a beolvasott SS-életrajzok, a narrátor is fals dátumokat mond. (Annak belátásához nem kell történésznek lenni, hogy 1945 tavaszán Stirlitz nem hallgathatta Edith Piaf tíz évvel későbbi slágerét, a „Non, je ne regrette rien”-t.) Maga az alapötlet pedig nyilvánvaló képtelenség. A főtisztek családfáját kétszáz évre visszamenőleg lenyomozta a Gestapo, így 1933-ban az SS-be aligha épülhetett be szovjet kém.

A KGB-nek azonban nem a néhai náci vezérek váratlan népszerűsége és a szakmai kritikák okozták a legtöbb fejtörést. A botrány a pártvezetés csúcsáról érkezett: a főtitkár Leonyid Brezsnyev fülig beleszerelmesedett a sorozatba. Magánvetítőjében hússzor (!) nézte végig a teljes szériát, és a tévésugárzásokat sem mulasztotta el. Így nem egy alkalommal a központi bizottság ülését is elnapolták A tavasz tizenhét pillanata miatt. Végül a lelkesült Brezsnyev fejébe vette, hogy Stirlitz SS–Standartenführer elvtársnak a Szovjetunió Hőse címet adományozza. És igen nehezen lehetett vele megértetni, hogy kitalált alakról van szó. Végül azzal vigasztalta magát, hogy a stáb tagjait magas állami kitüntetésekben részesítette. És ezzel hagyományt teremtett: az alkotógárdát Borisz Jelcin is jutalmazta, majd Vlagyimir Putyin, aki nem titkolta elfogultságát. Amikor 2009-ban posztumusz kitüntette Vjacseszlav Tyihonovot, bevallotta, hogy főképp a kamaszfejjel látott Stirlitz-sorozat hatására választotta a hírszerzői pályát.