Levélféle a kocsisoknak

Nektek írok, kocsisok, azoknak, akik ott ültök a bakon, délcegen, ostort pattogtatva, kézben tartva a gyeplőt. Mong Attila írását olvasom – és fogom gyakran idézni a továbbiakban – az öncenzúrára kényszerülő, kényszerített sajtómunkásokról (A szabadság gyeplői. ÉS, 2012. április 20.). Megértőn bólogatok, miközben nincs kedvem bólogatni. „Az öncenzúrát... az egzisztenciális félelem szüli.” Vajon mit szólna Bibó, ha velünk lehetne? És mit szólna Jézus, ha valóban köztünk járkálna? Hogy ok is akad a félelemre, kétségtelen. Ezt mondja az egyik újságíró: „Az anyag írása közben odaültek a hátam mögé, és szinte diktálták, mit írjak.” Ismerünk történeteket, amelyekben a főhősök bármit aláírtak, amikor kést nyomtak a torkuknak, vagy pisztoly csövét a homlokuknak. Aligha lennék képes épkézláb mondatot leírni, ha a főszerkesztőm mögöttem lesné, hogy mely betűket pötyögöm be a billentyűzeten, arról nem is beszélve, ha ő fogná a ceruzámat, miközben én emlékezem.

Mert emlékezem, sőt, jól emlékszem: a népi demokráciában sem volt különb a helyzet. „...a párt számára kényes ügyek a sajtó számára is azok voltak. 1956 kérdése vagy az ország geopolitikai helyzete éppen úgy tabunak számított, mint a külső adósság valódi állapota.” Igen, de az akkor volt, ez meg most van. Igaz, akkor nem kétharmados, hanem minimum kilenctizedes választási győzelmeket arattak, tehát még durvább elvárásaik lehettek. Akkoriban kikarózott gumikarám között éltük az életünket. Régóta emlegetem ezt a hasonlatot: mindazok, akik hozzátettek valamit a népi demokrácia eltörléséhez, szavaikkal és tetteikkel tologatták kifelé a karókat, a gumikötél s ezáltal a szabad tér tágításával, mindaddig, amíg a kötél el nem szakadt. Erre vártunk, ez volt a célunk, és eszünkbe sem jutott, hogy egyszer majd olyan idők jönnek, amikor megint körülhatárolt területen mozoghatunk. Márpedig a ma médiamunkásai hasonló karámban ügyeskedhetnek. „A szabadság eszerint csak addig terjed, ameddig a gyeplő engedi, az általa megengedett határokon belül bármit lehet, viszont a kijelölt mozgástér – a gyeplő rugalmassága vagy a gyeplőt tartó kéz szándékai miatt – időben és térben is változó.”

Azt mormolom magamban: nem azért akartuk, hogy vége legyen az „akkor”-nak, hogy ami utána jön, ez a „most” is félelmet hozzon. Pontosabban a kényszerű elhallgatást. Mert a médiamunkások nem elhallgatásra, egyfajta passzív megalkuvásra adták a fejüket, amikor e pályára kerültek. Mégis erre kényszerülnek: „Az egyik leggyakoribb öncenzúraforma továbbra is az elhallgatás.”

Természetesen ez már egy másféle elhallgatás. Pontosabban ahhoz képest most mást kell elhallgatni. Itt van például az EU-val, a Velencei Bizottsággal és az IMF-fel kialakult, eszkalálódott helyzet, valamiféle hadiállapot. A kormányfő kettős beszéde, amely a közmédia munkásainak is föladja a leckét. Ünnepi szónoklatban hangosan kell a köz, pontosabban a szeretett, tehát kivételezett helyzetbe hozott kétharmad értésére adni, hogy nem leszünk gyarmat, és nem engedjük meg, hogy beavatkozzanak a belügyeinkbe, meg arról, hogy Brüsszel kvázi a moszkoviták gyűjtőhelye, nem kérünk belőlük. Aztán, egy-két napra rá, azt kell szajkózni, hogy jöjjenek a küldöttségek, itt ülünk a tárgyalóasztalnál, de nem jönnek.

A közmédiában meg arról kell beszélni, hogy nem engedünk a politikai nyomásnak, meg arról, hogy egy-két pontban módosítunk a minősíthetetlen törvényeken, meg arról, hogy nincs is szükségünk kölcsönre, épp csak a biztonságunk érdekében kellene némi aranyfedezet, szóval, ha nem kapunk egy kis pénzt, akár államcsőd is előállhat.

És ehhez kell az asszisztencia.

A szerencsétlen médiamunkások, akik mindezt az elvárásoknak megfelelően tolmácsolják, illetve úgy kérdeznek a fülkeforradalmároktól, hogy arra csakis jót válaszolhassanak, és csak annyit, amennyi az aktuális mellébeszélésükhöz elegendő. Hűség a párthoz meg a kétharmad néphez. Erre szerződtették őket, ennyit várnak el az egzisztenciális biztonságukért cserébe. Az okoskodó hűtleneket szélnek eresztették, akik meg maradhattak, tudják, mit várnak el tőlük. Nincs szükség se nyílt erőszakra, se parancsra, még csak kérésre se, a jó szolgáló kezes bárány megnyalja az idomár kezét. Talán eszükbe sem jut, hogy egyszer majd Karinthyhoz hasonlóan válaszolni kell ifjúkoruk fiatalemberének kérdéseire. Lehet, akkor már sehol sem lesznek a most még bakon ülő kocsisok, nekik pedig az egykori idomulásukról, fölös félelmeikről és az elhallgatásokról kell majd számot adniuk.

Az a fiatalember, ha egyszer mégis eléjük lép, bizonyára meg fogja kérdezni tőlük: miért tették azt, vagy miért nem tették ezt? Mért hallgatták el azt, amit ki kellett volna beszélniük? Neki nagyon nehéz lesz elmagyarázni az elmagyarázhatatlant. Tulajdonképpen nem is őket hibáztatom. Mindegyiküknek van családja, otthon néhány éhes száj kenyérre vár, értem és megértem. Azokat kevésbé, akik olyan feladatokat adtak nekik, amelyek miatt idővel majd pironkodniuk kell. Feledjétek el, hogy valaha sajtómunkások voltatok, és feledjétek el, hogy mi a sajtómunkás dolga. Ne emlékezzetek! Az csak összezavar benneteket. Nem kell mást tennetek, csak híven szolgálnotok!

Csingiz Ajtmatov Az évszázadnál hosszabb ez a nap című regényében ír a félelmetes zsuanzsuan törzsről. Ők különös kegyetlenséggel bántak foglyaikkal. Előbb kopaszra borotválták az áldozatok fejét, majd levágtak egy tevét, és megnyúzták. A bőr legszívósabb részét, a nyakbőrt darabokra vágták, és még gőzölgött, amikor ráfeszítették a foglyok fejére. A bőrdarab rátapadt a tar fejekre. „Aki ezen a procedúrán keresztülment, az vagy nem élte túl a kínzást, és meghalt, vagy egész életére elvesztette az emlékezetét – mankurt lett belőle.”

A foglyokat nyakkalodába zárták, hogy a fejükkel ne érinthessék a földet, kezüket-lábukat megkötözték, majd néptelen területre vitték, hogy a jajongásukat ne hallják. Napokon át se vizet, se ételt nem kaptak. A bőr zsugorodott, feszítette a fejbőrt, esetenként összenőtt a lassan növekvő hajjal, és ha az iszonyatos fájdalmakat átélő foglyok nem haltak szomjan, akkor ítélőképességük teljesen összezavarodott. Az egész múltjukat elfelejtették. A mankurtok emlékezet nélküli emberré lettek, azt sem tudták, hogy kik ők. Ettől kezdve, ha szerencsésen fölépültek, tevecsordát bíztak rájuk, és megbízhattak bennük, használhatták őket. Egész életükben pásztoroltak és szolgáltak.

Bocsánat a kitérőért, de ez olyan érdekes történet, gondoltam, elmondom. Ezen fölül már csak egy médiamunkás vallomására maradt hely. Mong Attila írásából idézem: „Nem a médiatörvény miatt, hanem a végrehajtói hatalom kétharmados nyomulása, a hatalom példátlan ereje és a Fidesz előretörése miatt lett erősebb az öncenzúra. Mindenhol ott ülnek az embereik, minden olyan intézményben, amelyek függetlennek voltak tekinthetők, és ez visszahat az újságírókra is. Ha ők kevésbé érzik magukat szabadnak, akkor kevésbé is lesznek szabadok.”

Hm, ezek a mankurtok nem mennek ki a fejemből...