Lapozgatom a titkosszolgálati jelentéseket

Forgatom fejemben az eseményeket. Lapozgatom a titkosszolgálati jelentéseket, a húsz évvel ezelőtt írt cikkeket, petíciókat, egyéb dokumentumokat. A dokumentumok csak tényeket közölnek (a mai világban ez sem kevés), de nem tudják megjeleníteni az akkori érzéseket, szorongásokat és felszabadultságot, örömet, a szolidaritást (ez is kihalt mára: ember az embernek már nem is farkasa, hanem embere lett), a szabadság érzését, a felkavart idő hűsítő simogatását. Pedig minden tény mögött, mellett érzések kavarognak, s valahogy a mi életünk úgy alakult, hogy a legszebb dolgok mellé mindig odakerült valami égető, csípő, szomorú. Vágott sebbe ecet vagy só a kötszer mellett.

Tele a fejem ’89 eseményeivel. Kapkodok, hiszen nem lehet egyetlenegyet kiragadni a folyamatból. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne, ha csak március 15-ről emlékeznék. Szervezkedtünk, találkoztunk, megbeszéltük, egyeztettünk. Az ellenzéki szervezetek közösen ünnepelnek, közös volt a 12 pont is. Mindenütt az országban ugyanazok a követelések. Budapesten biztosan sokan lesznek, de Miskolcon? Hogy lehet egy ilyen közegből tömegrendezvényt verbuválni? Meg kell próbálni, meg kell csinálni. Beindul a szervezés, és beindul az ellenszervezés. A kommunistáké a sajtó, óriási gyakorlatuk van a suttogó propagandában is. De a sajtó munkatársainak zöme már velünk van. Ismertségünk is egyre nagyobb: régi ismerősök elől átmegyek az utca másik oldalára, ne legyen nekik kényelmetlen a velem való találkozás. Elhintik, hogy lőni fogjuk a pártházat. Aljas módszer. A pártháznál lakók sokan vidéki rokonokhoz költöznek pár napra. Március 15. reggel. Gyönyörű idő van, bár még elkel a télikabát. Állunk: szervezők, rendezők, pártok vezetői az Erzsébet téren a Kossuth-szobornál. Odajön a rendezvényt biztosító rendőrök közül egy, félrehív, és közli, hogy egy ember bejelentette, felgyújtja magát itt nyilvánosan, de szeparálták, úgyhogy nyugi, minden rendben lesz. Nézem a teret, már háromnegyed tíz, és alig lézengenek. Nézünk egymásra, semmi könnyedség.

Tíz előtt öt perccel, mintha csak vezényszóra, innen is, onnan is megindulnak az emberek, jönnek, jönnek és csak jönnek. Leáll a főutcán a villamos, tele a tér csupa jól öltözött, jó arcú polgárral. Szólok, hogy kezdjük. A pontok felolvasásakor már skandál a tömeg. Állok az első sorban, karomon rendezőkarszalaggal, mellettem dzsekiben, sapkában kilencéves fiam, mögöttünk feleségem „vigyáz” ránk. (Később, már jóval később tudom meg, hogy előző nap a rendőrségen még azon vitáztak, kiosszák-e az éles lőszert. Nem osztották ki, simul a fodrozódó folyó, belesimul a tájba.) Át a városon a tömeg élén, összekapaszkodva: Szemere-szobor, Deák tér, Petőfi tér. Igyekezni kell, nemsokára ideérnek a hivatalosak, az MSZMP-vel ünneplők. Jönnek is, néhányan lehajtott fejjel (azóta egyiküknek-másikuknak megint szélesvásznú lett az arca), alig vannak. Kérem a velünk együtt ünneplőket, hagyjuk el a teret szépen, méltóságteljesen, egy rosszízű megjegyzést se tegyen senki. Így történik. Kiürül a tér, és mi szabadnak érezzük magunkat. Talán akkor dőlt be a régi rendszer nyikorgó, csikorgó fala teljesen. Összeértek a hajszálrepedések.

Rossz kedvvel haza

Pár nap múlva MDF-elnökségi ülés a Várban, a Hitel szerkesztőségében. Bíró Zoltán vezeti. Beszélnek a nagynevű írók mindenről: szerkesztésről, időjárásról, csak a két nappal ezelőtt történtekről nem. Egyre idegesebb leszek, és úgy fél óra fecsegés után beszólok, hogy figyeljetek már, két napja itt valami történt, egy ország mintha felemelte volna a fejét, vagy ti hol voltatok? Nem ezt kellene talán elemezni? Elhallgatnak, igazat adnak, pár szó az egészről, aztán megint szétfolyik minden. Rossz kedvvel megyek haza Miskolcra még az éjszaka. Seb, géz és ecet. És még csak az út elején tartunk. Grósz fenyegetőzik, szegény ember úgy halt meg, hogy egyetlen tüntetésen még egy biciklit sem borítottunk fel, nemhogy autókat.

Júniusban, 15-én mi is megtöltjük a Városi Sportcsarnokot. Csengey Dénes beszél. Az egész nyugodt és méltóságteljes. Másnap már a Hősök terén vagyok Pesten, Nagy Imréék újratemetésén. A térről különbusszal megyünk a 301-es parcellához. Csengey Dénessel szállnék fel, de kiderül, neki nem adtak belépőt. Kínos. Dénes remeg a dühtől, felajánlom az én jegyemet, nem fogadja el, visszalép a feljáratról, és eltűnik a sokaságban. Ecet és só a géz mellett: a korbácsolt háton csíkokban szivárog a vér.

Korrekt, tiszta tárgyalási pozíciók

Szervezés szerte az országban: gyűlések, tüntetések. S szinte mindenütt ott vagyok. Megalakul már korábban az Ellenzéki Kerekasztal. Az MDF elnöksége nem veszi komolyan az egészet. Végül Szabad Györggyel járogatok el az ülésekre. Szabad György hisz az ellenzéki összefogásban. Többször megfedd, hogy miért nem szólok gyakrabban, de ő olyan sokat tud, és tisztelik is, mit kotnyeleskedjek. Keveset szólok valóban, csak ha szükséges. Tölgyessy és Sólyom a követek. Lótnak-futnak az EKA és az MSZMP vezetői között, hozzák és viszik az üzeneteket. Mi meg tárgyalunk, vitázunk, külön pártok vagyunk, mégis együtt. A hajszálrepedések már azért itt is mélyülnek. Titokban ülésezünk, és elhisszük, hogy minden, ami ott elhangzik, titokban is marad. Később kiderül, az MSZMP lehallgatott minket, mindenről tudnak. A követek jöhetnek-mehetnek, Fejtiék előtt ott vannak az elhangzottak. Korrekt, tiszta tárgyalási pozíciók, hogy mit ne mondjak.

A Nemzeti Kerekasztalban Antall vált engem. Teljesen jogos. Ő politikus ízig-vérig, én meg megyek az emberek közé, az az én létezésem: a szervezés. A társadalom szövetét összetartani. Indulatokat fékezni, megegyezni, kiegyezni, közben biztatni, lázítani. Nincs más nép. Sokfajta hal van, de egy víz van csupán. Október ködös napján is teljes az egyetértés az ellenzékben, hogy közösen ünneplünk Miskolcon. „Felosztjuk” a várost.

A sok tömény esemény

A Fideszé az egyetem, az MDF-é a sportcsarnok, az SZDSZ-é a pártszékház. A sportcsarnoknál már az MDF szándékolt képviselőjelöltjei beszélnek. Egy hirtelen ötlettől vezérelve szólok Balázsinak, hogy jelentse be: mától Október 23. tér lesz a Magyar– Szovjet Barátság tér neve. Óriási taps és üdvrivalgás a bejelentés után. Az ünnepség végén odajön hozzám három idősebb hölgy, és közli: rosszul tettük ezt a bejelentést, mert ez a tér mindig is Mindszent tér volt, és az is lesz. Megadom magam. Igazuk van. A sok tömény esemény nagyon sokszor kényszerített rögtönzésre. És legtöbbször bejött. Rögtönöztem a szovjet–csehszlovák határon, amikor Ungvárról jövet egy nagydarab szovjet határőrnő meg akart motozni, miközben állandóan azt kérdezte, mennyi rubel van nálam. Sok, nagyon sok volt, akkor a forint már többet ért, mint a rubel. Összegörnyedtem, mintha görcsölne a gyomrom, közben benyúltam a zsebembe, és kivettem – tapintással – vagy ezer rubelt, és átadtam neki. Békén hagyott.

És rögtönöztem 1989 decemberében Marosvásárhelyen, amikor egyedül maradtam a főtéren vagy száz teherautóval, amelyekkel kötszert, gyógyszert és élelmiszert vittünk, és géppisztolyos rendőrök szólítottak fel, hogy irányítsam el a városközpontból az autókat. (A Ceaucescu házaspár akkor még élt, sőt szökésben volt.) Néztem a géppisztolyokat, és irányítottam. Ki a vasúthoz, a raktárakhoz. Mindent meg lehet oldani. Csak nem leblokkolni.

Halottak nélkül zajlott le

Sokszor hajszálon függ a létezés. Amikor a környező országokban szervezkedtem, beszédet mondtam, kéziratokat hoztam, és újságként vittem vissza őket, igazából bele sem gondoltam abba, mi lesz, ha elkapnak, letartóztatnak. Mint ahogy az sem érdekelt: lehallgatnak, besúgnak, megfigyelnek-e? Vitt a lendület, sodort az idő. És szép volt, hogy összes cikcakkja ellenére békésen, halottak nélkül zajlott le az egész. Már ha lezajlott. Ha lehet egy folyamatot befejezettnek tekinteni. Az 1989-es év egy volt, egy lényeges év a folyamatban, amelyik már a nyolcvanas évek elején kezdődött, és ez a folyamat még ma is tart.

Nehéz kapaszkodókat találni. Benne voltam a folyamatban, s most, húsz év után, tükör által homályosan, kívülről kellene néznem az egészet. Lehetetlen, hogy érzéseimbe ne keveredjenek a jelen történései. Vágott seb mellett géz, só és ecet. Állok az Oktogonon. Két ember gitározik teljes átéléssel. Nyirkos idő van, az Andrássy úton rendőrautók szirénáznak, valami külföldi delegáció van itt, a két ember rendíthetetlenül játszik, én meg hazafelé jövet már vagy hat kéregetőt kicseleztem. A Jókai téren hajléktalanok ülnek, fekszenek a padokon, és isznak valami butító, ám lélekmelegítő zagyva levet. Néhány rendbe hozott, puccos ház között vedlett arcú lakótömbök, pestises házak. A színházak táján illatszereket hoz orromba a szél. Megállok a sarkon, a Lengyel Intézetnél. Csengey Dénes 1988-ban kiadott egy lemezt Cseh Tamással. Mélyrepülés, ez volt a címe. Mit is akartunk, teszi fel a kérdést a főhős, és válaszol is: országot, házat, hazát, felkavaró, szertelen életet.

A város okádéka

Megyek a lakásunk felé. Kavarog a tömeg: nagyestélyisek keverednek részegekkel, hajléktalanokkal. Kerülgetik egymást. A város okádéka címmel adta ki első újságját Stephen King.

A lépcsőházunkat hívom így, olyan állapotban van. Kiveszem a régen nem zárható levélszekrényből a leveleket, pontosabban a számlákat tartalmazó borítékokat. A lakás ablakából még kinézek az utcára. Emberek kurjongatnak, autók dudálnak, valahol beindul egy riasztó. A tévében okoskodások, művigyorok és műkomolyságok egyvelege. Az asztalon legutóbb megjelent verseskötetem. Fegyverszünet. Ez a címe. És ez most itt nem a reklám helye. Sajnos.