Katartikus év

Már tízéves ellenzéki múltja volt ’89-ben. Életrajza szerint a hetvenes évek végén került kapcsolatba a demokratikus ellenzékkel. Nagyon fiatalon, hiszen 1960-ban született.

Gimnazistaként átjártam egyik szomszédunkhoz, akinél megfordultak ellenzékiek. „Repülő egyetemi” előadásokat is tartottak, például 1956-ról. Neveket most nem említek, mert nem tudhatom, akarnak-e szerepelni az én történetemben.

Édesapja, Rockenbauer Pál közismert televíziós volt. Rendezője – egyebek mellett – a Másfél millió lépés Magyarországon című nagy sikerű természetjáró sorozatnak. Családja is ellenzéki volt?

Nem voltak nyíltan rendszerellenesek, de párttagok sem. Ez még édesanyám számára sem volt egyszerű helyzet, aki egy gyógyszertárat vezetett. A politizálás családon belül folyt. Édesapám gondolkodásmódja inkább urbánus volt. Viszont testvére, Rockenbauer Nóra – ő rádiósként Rab Nóra néven dolgozott – inkább a népi írókhoz kötődött. Világnézetemben mindkét kulturális közegből erős támogatást kaptam.

1989-ig egyetlen komolyabb konfliktusa volt a hatalommal: rendőrségi figyelmeztetést kapott ’86-ban, a március 15-i „lánchídi csata” után.

Még gyerekként, a hetvenes évek elején mély nyomot hagyott bennem a nagy rendőri erődemonstráció. Miután 1984-ben a nyíregyházi főiskoláról visszakerültem Budapestre, részt vettem minden független felvonuláson. 1986-ban elvittek néhány ellenzéki egyetemistát, ezért változott a békés felvonulás hangosabb demonstrációvá. A rendőrség megtámadta. Estére beszorítottak bennünket a Lánchídra. Voltak, akiket megvertek, másokat zaklattak a munkahelyükön. Egyébként maga a „csata” – a mai utcai harcok tükrében – inkább szolidnak számít.

Abban az időben a Gorkij Könyvtárban dolgozott, és másoddiplomájára készült az ELTE néprajz szakán. Látszólag csendes, normális életet élt. Miért kockáztatott?

Akkoriban az is hozzátartozott a „normális élethez”. Az 1981-es lengyel eseményektől kezdve szinte állandóan a Szabad Európán lógtam. Az egyetemek is csendben erjedő tömeget jelentettek. A néprajz szakon egyszerűen elhalt a KISZ. Amikor az egyik tanár felvetette, hogy újra kellene alapítani, kinevettük. Hasonló volt a helyzet a Gorkij Könyvtárban is, ahol olvasótermi felügyelőként dolgoztam. Főleg diákok jártak be, akiknek ’87-től már simán oda lehetett adni pult alól a Beszélőt és más szamizdat kiadványokat. Az egyetemi élethez hozzátartozott az alternatív zenei klubélet is, amely ugyancsak ellenzéki területnek számított.

Arra mikor jött rá, hogy véget érhet a Kádár-rendszer, kimehetnek az oroszok? Talán 1988 áprilisában, amikor belépett a Fideszbe?

Akkor még nem mertem remélni. Hiszen ’88 novemberében Grósz Károly még a „fehérterroros” beszédével riogatott. Előtte az október 23-i megmozdulásunkat betiltották, novemberben még vertek szét utcai tüntetést. De 1989 elejétől már egyre biztatóbbnak látszott a helyzet. Már nem ellenforradalomként beszéltek 1956-ról a pártvezetésben sem, újratemettük Nagy Imrét és társait. Ám 1989 ősze előtt az azért hihetetlennek tűnt, hogy nem csupán Magyarországon vagy Lengyelországban indulhatnak demokratikus folyamatok, hanem villámgyorsan összeomlik az egész szovjet birodalom.

Az már katartikus volt?

1989 permanensen az volt. Önmagában lenyűgözött a cenzúra fokozatos megszűnése, a sajtószabadság szinte anarchikus elburjánzása. Bevezettek egy új, országos sajtószolgálati rendszert. Ha az ember bevitt egy információt vagy kiáltványt azzal, hogy hozzák le a Magyar Nemzetben, megtették. Más lapok meg átvették. Elképesztő volt.

1989 nyarán a Fidesz képviseletében vett részt az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalásain. Abban az albizottságban, amelynek feladata „az erőszakos megoldásokat kizáró jogi garanciák megteremtése” volt. Néprajzosként érdeklődött a téma iránt, vagy azért, mert anno megkergették a Lánchídon?

Más oka volt. A Fideszben Deutsch Tamással ketten szerveztük az utcai eseményeket. Ehhez kellett bizonyos biztonsági gondolkodás. Nem volt elég kivinni az embereket az utcára, a tüntetés menetét kézben kellett tartani. Hogy – mondjuk – ne verjenek be kirakatot, vagy ne gyújtsanak föl autókat. És le kellett vezetni a rendezvényt, hogy a tüntetők nyugodtan menjenek haza, s azt érezzék: volt értelme kivonulni. Mindennek megvolt a maga forgatókönyve.

Ösztönből érzett rá erre?

Inkább a gyakorlatból. Sok eseményt szerveztünk, gyűlt a tapasztalat. Voltak monstre rendezvények: 1989. március 15-e, a Nagy Imre-temetés, 1989. október 23. Előttük különféle pártokkal, ellenzéki szervezetekkel kellett heteken át egyeztetni. De számtalan kisebb, happeningszerű akciót is szerveztünk. Többször demonstráltunk a kínai diáklázadások vérbe fojtása vagy a berlini fal léte ellen.

A rendőrséggel könnyen szót értettek?

Õk is akkor tanulták a dolgot. 1988-ban még több egyeztetés is kudarcba fulladt. A legélesebb helyzet 1988. október 23. előtt volt. A Fidesz, az SZDSZ, az MDF és néhány más szervezet kiadott egy felhívást: végre az utcán emlékezzünk meg a forradalomról, ne magánlakásokon. A rendőrségen is bejelentettük. Fejti György utasítására betiltották. Akkor Kenedi János lakásán gyűltünk össze a Fidesz vezetésétől Csurka Istvánig, onnan egyeztettünk telefonon a pártvezetéssel. És hát egymás közt is dűlőre kellett jutni. A tiltás és fenyegetés dacára kimenjünk? Vállaljuk a balhét? Végül Bíró Zoltán és Pozsgay Imre a mi válságstábunktól függetlenül megállapodott, s az MDF kapitulált. Nyilvánvalóvá vált: emiatt tízezreket nem, csak egy-kétezer embert lehetne utcára vinni, őket meg a hatalom tönkreverné. Így végül mi is lefújtuk az akciót. Persze voltak, akik így is kimentek az utcára. Kialakult egy egész napos macska-egér harc. Ott voltam én is, folyamatosan tárgyalni kellett a rendőrökkel, hogy ne legyen nagyobb baj.

Szubjektíven melyik megmozdulást ítélné a „műfaj” akkori sikertörténetének?

1989. március 15-ét. Egy tucat ellenzéki szervezettel egyeztettünk, hogyan folyjon le a megmozdulás, kik kapjanak szót. A hatalom részéről folyamatos volt a presszió: elég a megosztottságból, legyen békesség, ünnepeljünk együtt. Mi viszont azt gondoltuk: a rendszer lebontása ezen a ponton nem enged konszenzust velük. Versenyfutás indult, ki tud nagyobb tömeget megmozgatni: az MSZMP a múzeumkertben, vagy az ellenzék a Petőfi-szobornál? Náluk is sokan voltak, ám a „meccset” magasan megnyertük. Morális értelemben mindenképpen. Hónapokig készültünk erre az eseményre, s ez összehozta a szétzilált szervezeteket. A gyakorlatban derült ki: fel tudunk lépni közösen a hatalommal szemben. Lényegében ennek az eseménynek lett a folyománya, hogy létrejött az Ellenzéki Kerekasztal.

Az ön számára 1989-nek volt mélypontja is?

Ha nem is mélypont, de semmiképpen sem volt örömteli a kerekasztal-tárgyalások lezárása. Mást akart az MDF, illetve a Fidesz és az SZDSZ. Hasonlóképpen, mint az előző évi októberi megemlékezés idején. Az MDF meg akart egyezni Pozsgay Imrével. Mi pedig nem. Mi tabula rasát akartunk. Az MDF konszenzuskereső álláspontja szerintünk azzal fenyegetett: Pozsgay köztársasági elnökké választása szépen „áthúzná” az MSZMP-t, illetve utódját az új rendbe. Más kérdés: ez annak ellenére is bekövetkezett, hogy a népszavazási kampányt megnyertük, és a köztársaságielnök-választás kérdésében a mi akkori elképzelésünk érvényesült.

Azóta a legtöbb párt – finoman szólva – komoly változásokon ment át. De ez egy másik történet. Azzal mennyire elégedett, amit 1989-ben alapoztak meg?

Számomra nagyon fontos, hogy aktív részese lehettem az eseményeknek, nem csupán külső szemlélője. Nagyszerű idők voltak. Az azóta eltelt húsz évvel azonban korántsem vagyok elégedett. Különösen nem a mostani helyzettel. És nem azért, mert a Fidesz ellenzékben van. Az egész parlamentáris demokrácia mai állapotát tartom katasztrofálisnak.