Kárpótlás Csabának

2012. február 13., 14:07

Volt-nincs kárpótlás

Tudták, hogy március 30-ával lezárul a kárpótlás? Még az érintettek sem? Nem is csoda: a parlament az év végi törvénylavina alatt gondosan eldugta az erre vonatkozó passzusokat. Forrásunk azt mondja: az illetékes hivatalban titkolóznak, a határidőt várva akarják megúszni a botrányt. SINKOVICZ ISTVÁN írása.

A 2011. december 30-án kihirdetett CCI. törvény „egyes törvények Alaptörvénnyel összefüggő módosításáról” 140 oldalt tesz ki a Magyar Közlönyben. Aki veszi a fáradságot, hogy elmélyüljön benne, alig hisz a szemének: március 30. az utolsó határidő, amíg bármilyen jogcímen kárpótlási igény adható be. „A határidő elmulasztása jogvesztéssel jár, a mulasztás miatt igazolásnak nincs helye” – ez a verdikt!
Igen ám, de a törvény kihirdetésétől számított kilencven nap nagy idő! Ahhoz, hogy az eldugott törvénymódosítások titokban maradjanak a határidő lejártáig, a végrehajtó szerveknek is sokat kell tenniük. Nehogy a hír eljusson az érintettekhez! A Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Igazságügyi Szolgálata (KIMISZ) hivatott arra, hogy keresse, értesítse, hirdetményben felszólítsa és segítse mindazokat, akiknek az állami kártérítés jár.
A 168 Órának neve elhallgatását kérve az egyik volt alkalmazott mesélte el, mi zajlik a színfalak mögött: minden dolgozóval titoktartási nyilatkozatot írattak alá, amelyben az is szerepel, hogy a médiával csakis a sajtóosztály tarthatja a kapcsolatot. (Titoktartás abban a hivatalban, amelynek legfőbb feladata a tájékoztatás...)
Hogy a dolog jelentőségét pontosan megértsük, kicsit el kell merülnünk a magyar kárpótlási gyakorlat szövevényes rendjében. Amelyet egyébként antiszemiták egy idő óta azzal támadnak, hogy már csak zsidó kártételek jönnek szóba. Pedig ez koránt sincs így. 1990. óta több törvény is pontosan körülírta, hogy személyi kárpótlás kitelepítés, hadifogság, kényszermunka, munkaszolgálat, gettóba kényszerítés és deportálás sérelmi jogcímén igényelhető.
– A kilencvenes évek elején, amikor a Kárpótlási Hivatal megalakult, mintegy kétezren dolgoztunk ott – meséli forrásunk. – Az ügyek száma persze egyre csökkent, egyre kevesebb ügyintézőre volt szükség. A legutóbbi kormányváltáskor Igazságügyi Hivatal néven működtünk, akkor az egész vezetőséget kirúgták, le egészen a titkárnőkig. Ma, ha jól tudom, mintegy tizenöten vannak a KIMISZ-ben. De már ők sem sokáig, mert ha a mostani lezárást követő intézkedésekkel végeznek, nyilván meg is szűnik a hivatal.
A kártérítés különféle jogcímeit az időről-időre kihirdetett törvénymódosítások voltak hivatottak orvosolni, és általában lezárni is. A legutóbbi „bumm” 2006-ban volt, amikor is a XLVII. törvény nyomán még mintegy 100 000 kérelmet bíráltak el. A jelentkezők nagy számában az is szerepet játszott, hogy akkor a hivatalnak nem a rejtegetés, hanem a minél szélesebb körben való hirdetés volt a feladata.
– Állandó telefonos és személyes kapcsolatban álltunk belföldi és határon túli magyar szervezetekkel, a környező országok összes fontos médiumával – emlékszik a volt munkatárs. – PR-cikkeket, egész oldalas hirdetéseket helyeztünk el, hirdetményeket és adatlapokat küldtünk a követségekre, a nagyobb önkormányzatokhoz. A hivatal teljes vezetősége személyesen járt több országban is. Ezzel szemben most hol található hirdetés? A KIMISZ honlapjának egyik alsó sarkában. Egy értekezleten kósza gondolat erejéig felmerült, hogy az MTI Hírcentrumán keresztül ismertebbé teszik a törvényt. De aztán ezt is elvettették. Lapítanak, hátha megússzák a botrányt. A dolgozóknak pedig megtiltották, hogy bárkit is hivatalosan értesítsenek.
A két legfontosabb jogcím, amelyről a mostani törvény szól, a nyugdíjkiegészítés és a nemzeti gondozás (valamint még egy, már keveseket érintő tétel, az úgynevezett semmisségi törvények) – ezek mostanáig nyitva maradtak. Az első kategóriában nyugellátásra, nyugdíjszerű rendszeres szociális ellátásra, szociális ellátás kiegészítésére (havonta fix összeg a szabadságelvonás idejétől függően) számíthatnak mindazok (vagy özvegyük és gyerekeik), akik 1938 és 1989 között a törvényben meghatározott sérelmet szenvedték el. Nemzeti gondozás pedig a szintén pontosan megjelölt időszakokban részletezett sérülések, leszázalékolások után jár, amennyiben az a magyar államnak felróhatóan következett be.
Lehet találgatni, hogy vajon mi lehet a törvényhozók és a végrehajtók célja a titkolózással. Alighanem az, hogy az 1997-es kárpótlási törvény az élet elvesztéséért nagyobb összegeket, 200 ezer és 1 millió forint közti tételeket ítélt meg. Ez adott esetben millió forint feletti kártérítést is jelenthet, ha valaki sok családtagját veszítette el. Itt már jogerős kárpótlásokról beszélünk, ám sok érintett kérelmező, illetve leggyakrabban a kérelmező örököse nem szerzett róla tudomást, és azóta sem jelentkezett.
Forrásunk szerint a hivatal többször is kezdeményezte, hogy bízzák vagyonkezelőre a jogerősen megítélt kárpótlási összeget, ám ez a mai napig nem történt meg. Kérdés, hogy mi lesz ennek a keretnek a sorsa március 30. után. Nehéz megbecsülni, de ebben az esetben már kicsivel többről, több százmilliós, akár milliárdos nagyságrendről is szó lehet.