Egy budai Polgár

Aznap született 1912-ben, amikor a Titanic elsüllyedt. A dátum közszájon forgott a redakciókban, de a villámkoccintások csak dupla-duplával történhettek a sajtóberkekben is népszerű felesek évadján is. Önmegtartóztatása annak felismeréséből fakadt, hogy a „szíverősítők/ gyorsítók” nemcsak penzumsorait, de hibaforrásait is szaporíthatják az írógépeknek. Hírszolgálatban, publicisztikában pedig nincs annál nagyobb bűn.

A napilapoknál, ahol szolgált (Világosság, Esti Budapest, Népszabadság, Esti Hírlap), ha a konkurenciával még nem is, de az olvasóért ment már a harc, az MTI-nél viszont a másodpercekért is. „Helyzet” ugyanis mindig akadt (olykor „fokozódott is), de a turnusvezető főnök – akkor már Polgár Dénes – mindig nyugodt maradt.

Szülőhelyén egykor, a három folyó városában is hegyezte már pennáját odamondogató cikkekre, de a megjelenésüket akkor törvények írták fölül. Később, itáliai joghallgató korában kiérlelődött öntörvényű-önhordó erkölcsi mércéje. Írásaiban sem rejtette véka alá politikai meggyőződését, ám mindig mérlegre tette humanizmusával.
Bejárta a földet. Voltak viharzónák, ahol néhány órát töltött csupán, majd újra gépre szállt, hogy a visszaúton írt tudósítását már Ferihegyről lediktálhassa. Álom volt akkor még a mobil, a net, de neki felkészültsége, műveltsége, kiterjedt nyelvtudása helyzeti előnyt biztosított. Emlékszem, megismerkedésünk 1958-as Kairójában épp kisgyermekei helyi nevelőit okította – arabusul.

Izgalom és öröm kíséri utóbb Amerikába. Washington DC a kétpólusú világ egyik sarka. De nem minden a főváros: a kontinensnyi ország déli vidékein és nyugati partján is történnek magyar nézőpontból fontos események, és New Yorkba is át-át kell ruccanni, mert az ottani rádiós kollégát leköti az ENSZ. Jó, ha tudják ezt napjaink újságíró süvölvényei, akik pár hét alatt akarják újra felfedezni Amerikát, és azt hiszik, hogy a klarinétozó Woody Allen vagy a lerombolt toronyházak megnézése és leírása már ezt jelenti.

Padlógázzal

Az persze tagadhatatlan, hogy van a felhőkarcolók világának egyfajta varázsa, vonzása, s a nagy számok törvénye nemcsak a sportsikerekre érvényes, de a technikai előrehaladásra és a kultúrára is. A telt házzal működő mozik s a havonta cserélődő bestsellerranglisták ennek bizonyságai. Nem a véletlen műve tehát, hogy a Viktor fiú is jól eligazodott a metropolisdzsungelben. Ma már felnőtt – a feladatokhoz is, mint hazánk New York-i főkonzulja. Érdekes ismeretségek, elfelejtett hírességek, különös kalandok színesítik Polgárék Amerikáját, ideszámítva mindazt, amit másként „muzsikált le” a hajdani sajtózenekar.

Aztán vissza Európába. Bonn tűnik a „legrázósabb” sajtóőrhelynek. A honi közvélemény még telve van előítéletekkel. Meg irigységgel. Virrad a meghívólevelek és „ajándék”-Opelek, VW-k kora. A hivatalos médiából jó késéssel árad még a „falmellékire” ráduplázó Heusinger/Spiedel/ Gehlen és „Tűzvész Vili” elleni szóözön – miközben utóbbi (Willy Brandt) már meghirdeti keleti politikáját. Kedvez a véletlenek összjátéka is, de a kancellár baráti köre is megnyílik Polgár Dénes előtt. Ettől kezdve nincs akadálya egy-egy soron kívüli exkluzív interjúnak. Egyébként e kapcsolatnak olyan hozadéka is van, hogy kiderül: az NSZK támogatná a helsinki tanácskozást és megállapodást is. A hetvenes években, valahányszor Kreiskyvel (svédországi emigráns jó barátjával) Bécsben találkozott, az ORF-en kívüli interjú csak A hétnek járt, ahol Polgár volt már a főszerkesztő.

Két óra alatt ért ilyenkor padlógázzal a stáb a császárvárosba. Ámbár ők sem utazhattak bármikor, bárhová. De Dénes bácsi a jó ügy érdekében trükközni is képes volt. Felhívta az illetékes referenst a pesti Fehér Házban, és közölte: „Egyöntetű a döntés a kiutazásra, Bakos elvtárs is rábólintott.” Hümmögés volt a válasz, nem tudván, hogy az említett Bakos elvtárs hol és milyen polcon ül, de végül a kb külügyére is megadta az engedélyt. Ők meg elstartoltak. A kamerakocsit leggyakrabban Bakos elvtárs vezette, aki nem volt más, mint a forgatócsoport gyártásvezetője. Néhány óra múlva már izzottak a hegyeshalmi határőrség telefonjai: „Vigyázzatok, az ámokfutó tévések már hazafelé tartanak.”

Végül Brüsszel. A Közös Piacból lett EU még szerveződött, de a NATO csillagjelét már beleszúrták a belga főváros elővárosának földjébe. Talán ahhoz sem kell sok fantázia, ki volt az a hazánkfia, aki bejáratos lett az észak-atlanti főhadiszállásra. Ő volt, akinél nem jött be a szóvivő – sok külföldit zavarba ejtő – cselfogása a válaszidő meghosszabbítására: „Kérem, ismételje meg a kérdést, nem értettem jól!” Ő pedig megismételte a sajtókompánia derűje közepette – rögtön négy nyelven.

Kiküldetései során bizony többször megesett, hogy hazainvitálták – ha nem is a Bem rakpartra, mint a nagyköveteket. Ahogy mondani szokás, „legmagasabb szinten” voltak kíváncsiak – amúgy kávé mellett – a véleményére egy-egy kérdésben. Ilyenkor is tömören fogalmazott, érvekkel, példákkal jól felszerelkezve. Véleményére már nemcsak „Bakos elvtárs” bólintott, hiszen külpolitikai prognózisait mindannyisszor igazolta az idő.

Hogyan? Miért?

Önvallomásaiból most is kitetszik a konkrétumok ellenére is időtlen és elegáns stílusa, a célratörő tényközlés. A regényes fordulatoknál is. Láttam hajdan magam is, miként képes egy-egy közbevetett „hogyan?”-nal, „miért?”-tel visszaterelni az eredeti témára rangos, de bőbeszédűségbe menekülő interjúpartnereket. Pedig külhoni tartózkodásai során az elektronika is utolérte, s az NBC kamerái „egyenesben lőtték” haza a vághatatlan élő adásokat.

Már jócskán benne járt nyugdíjaséveiben, amikor még tovább tanította/nevelte az újságíró-utánpótlást, nem szűnve meg figyelni a közélet alakulását. Akkortájt tárgyalta először a T. Ház a sajtótörvényt. Kérdezték, mi a véleménye. A régi igazságot mondta ki újra: „Nem szabad hazudni!” Emlékiratainak lényege is ez: a kötelező igazmondás hitvallása.