Bibó estéje

Nem ritka manapság, hogy történeti művek címlapján borzongató dokumentumfotókat látunk. Bírósági jeleneteket, lehajtott fejű, kivégzésükre váró embereket vagy exhumált halottakat. Itt, a címlapon Donáth György végperceit látjuk, amint a Magyar Közösség perének fővádlottjaként, ítélethirdetés közben, akasztására vár...

A politikai perek közt nagy számban voltak durva, koncepciós eljárások. Ennek a pörnek legalább volt némi politikai magja, máza. Ifjú, progresszív kisgazdák „susmorogtak” esténként a „magyar jövőről”. Ráadásul Donáth György személyében igazi „ősreakciós” politikai szereplő is csatlakozott a társasághoz. Nevük is van: Magyar Közösség.

Miért épp a Magyar Közösség ügye került át első ízben a a Katonapolitikai Osztályról az ÁVH-hoz?

Mivel a „katpol” félig-meddig még „koalíciós szervezet” volt, Rákosiék nem érezték elég „megbízhatónak”.

És valóban volt „igazi” összeesküvés?

Valójában a Magyar Közösség azért ideális célpont, mert Donáth személyében tényleg találtak tagjai között egy tapasztalt „ősjobboldalit”. Körülötte a többiek csak naiv, fontoskodó, fiatal párttársak voltak. A célkeresztben viszont igazából Kovács Béla állt, a kisgazdafőtitkár és az általa vezetett társaság. Rájuk vadásztak. Rákosi „meglátta” a lehetőséget a Magyar Közösségben. Rájött: föl lehet használni az ügyet arra, hogy Nagy Ferenc miniszterelnököt és Tildy Zoltán köztársasági elnököt kibuktassák a hatalomból.

A korántsem kisgazda, sőt horthysta Donáth miképpen keveredett közéjük?

Donáth és Arany Bálint (a Független Kisgazdapárt szervezőtitkára) úgy gondolta: a békeszerződés aláírásáig (1947. február 10.) sem tétlenkedhetnek. Addig is építeni kell egyfajta „kapcsolati hálót”, akár Tildy és Nagy háta mögött is. Major Ákos népfőügyésznek és csapatának nem lehetett bonyolult feladat Donáth „levadászása”. Köztudomású volt, hogy a hajdani szélsőjobboldali képviselő, a Magyar Élet Pártjának vezérszónoka szemrebbenés nélkül szavazta meg a legkíméletlenebb zsidótörvényeket. Szenvedélyesen fel is szólalt mellettük. Ezért az utolsó szó jogán mondott (ötórás!) beszédében aztán hiába hangoztatta „humanista” felfogását. Korábbi felszólalásai tételesen cáfolták. Könyvemben idézem is őket.

Aki sejti, hogy halálra ítélik, nyilván mindent „bevet”. De miként kerül a történetbe Bibó István? Egz professzor...

A Donáth által az utolsó szó jogán elmondott bírósági beszédet Arany Bálint, ugyancsak e per vádlottja küldte meg Bibónak dokumentumként, jóval később, 1978-ban.

És ő udvariasan végigelemzi. Miért?

Az élet megadta nekem az ajándékot, hogy személyesen megismerjem Bibót, korunk egyik legfontosabb magyar gondolkodóját, így láthattam: mindig a tárgy iránti maximális komolysággal közelített. Ez alkati adottság volt.

Még Donáthtal szemben sem agresszív, nem lekicsinylő. Hanem érvelő.

Először is: környezetéből, családjából is ered bizonyos „természetes jólneveltség”. A szó angol értelmében gentleman. Svájci tanulmányai is erősítik ezt a fajta türelmességet. Ebben a szemléletben nő fel. Valamennyi vitafél szempontjait komolyan veszi, mérlegeli. Kommunistákét, kisgazdákét egyaránt. A Magyar Közösség perében is ezt teszi.

Bízott még a per idején valamiféle „demokratikus jövőben”?

1947-ben már nem hitt ilyesmiben. Eleinte, ’45 után még reméli, hogy a kisgazdapárt nem tolódik jobbra, és a kommunisták is megmaradnak „egyfajta” türelmes irányzatnál. Mondhatjuk ma: ez naivitás volt. Utólag bölcsebbek vagyunk. De ne feledjük: Kelet-Európában sem dőlt el még minden. Bibó nem csupán „jámbor” vagy naiv. Több lehetőséggel számol, és mindvégig mérlegel.

Halála előtt át is gondolta mindezt?

Méghozzá alaposan. Végigpásztázta többek között a Magyar Közösség-ügyet is, éppen Arany Bálint megkeresése nyomán. Felidézi még egyszer a kortársak indulatait, érveit. Felidézi a maga akkori, 1947-es állásfoglalását is, hiszen megírta, publikálta a véleményét. Ám válaszul valósággal letaglózta őt a politika: Lukács György és Révai József (mindketten vezérszónoki minőségben) bírálták, támadták, szinte megsemmisítették. Bibó életében először tapasztalhatta meg: mit jelent – egyelőre csak szellemi értelemben – a „vádlottak padján” ülni.

Ekkor már érezhette: baj van.

Nagyon is. 1945-ben még elfogad egy szegedi professzori fölkérést, de egy idő után felhagy az óráival is: végképp visszavonul, levonja a konzekvenciát.

Ha könyve aktualitását nézzük, azt látjuk, hogy Donáth György politikai nézetei szinte „nemzeti reneszánszukat” élik.

Bizony, manapság a hajdani „donáthi” terminusok sorra kezdenek eluralkodni a magyar közélet jobbszélén. A „Szent István-i gondolat”, az ezeréves Magyarország és a többi. Donáth György mára „beérett”. Ennek a könyvnek pedig, Bibón túl, épp ez adja az aktualitását.

Igaz, bár tegyük hozzá: az úgynevezett Magyar Közösség sem összeesküvésként, sem „titkos szent szövetségként” nem létezett. Legfeljebb fecsegő amatőrök társasága.

Tény: inkább Kovács Béla későbbi letartóztatása volt a tét. A folyamat megállíthatatlanságát érzékelte Bibó is. Aki 1947 tavaszán olvasta a magyar sajtót, láthatta: Sztálin türelme véges...

Jegyezzük meg azt is: Donáth a per során végig elkötelezetten védelmezte kedvelt Horthy-korszakát.

És főleg életét, amint erről az imént is beszéltünk. Ám Bibó (Arany Bálinthoz évtizedekkel később írott) legszigorúbb levélbeli megjegyzései éppen ezzel kapcsolatosak. Azt írja: a Horthy-rendszerrel való „hűséges”, akár szellemi együttműködés vállalása nem „gerincesség” kérdése, hanem abszurditás.