Az evolúció csodája: évezredek alatt sem változott a lélek

Mindannyiunknak jó néhány közeli ismerőse van: nemcsak a nevüket és a foglalkozásukat tudjuk, hanem azt is, hogy ki a párjuk, hány gyereket nevelnek, hol voltak nyaralni, minek örülnek, és mi az, ami éppen bántja őket. Közülük azonban sokakat csak mi ismerünk, nekik még arról sincs tudomásuk, hogy mi a világon vagyunk.

2011. július 21., 17:46

Ismerőseink közül többen persze igencsak akadályoztatva vannak a barátkozásban, hiszen ahhoz legalább létezniük kellene. A milliószor idézett történet szerint – mely valószínűleg nem egyéb városi legendánál – negyedszázaddal ezelőtt Magyarországon gyűjtés indult egy brazil szappanopera főhősnője, Isaura kiszabadítására a rabszolgasorból...

Az evolúciós lélektan alaptétele, hogy az emberi agy s pszichés működéseink sora ahhoz a környezethez alkalmazkodott, amelyben fajunk hosszú-hosszú ideig, évek tízezrein át élt. Ez pedig lényegesen különbözött a maitól! Az emberek zárt, kis közösségek tagjaiként élték le az életüket, és – bár talán különösen hangzik, hogy ezt is említenünk kell – virtuális világ nem volt, amit maguk körül láttak, az tényleg létezett: akikkel nap mint nap találkoztak, valóban az ismerőseik voltak. A mai világban, ahol a szoros, együtt élő közösségek már jó ideje felbomlottak – hiszen már nem feltételei a túlélésnek, mint az őskorban, – és az emberek néhány fős családokban, vagy éppen magányosan élnek, itt állunk a kőkorszakból örökölt lelkünkkel.

Azokkal a pszichés reflexekkel, amelyek azt sugallják, hogy a közösségből kiszakítva élni rossz és szorongató; az embernek a lelki nyugalomhoz, biztonságérzethez társas kapcsolatokra van szüksége. Tiszta szerencse, hogy ezt a kőkorszaki lelket viszonylag könnyű átverni. Elég, ha mutatunk neki néhány rendszeresen visszatérő, mozgó, beszélő emberi alakot, és máris megnyugszik: jól van, minden rendben, társaságban vagyunk, nem vagyunk magányosak. Az a meghökkentő, hogy hiába tudjuk az eszünkkel, hogy a tévében megjelenő alakokkal valójában semmiféle kapcsolatunk sincsen, mégis olyan érzelmi reakciókat adunk rájuk, mintha valódi ismerőseink volnának.

A teljes cikket elolvashatja a Mindennapi Pszichológia 2011. 3. számában!