A véreskezű törpe

„Kortársaim, különösen a pártmunkások közül sokan találkoztak vele munkában vagy a magánéletben. Egy sem akadt köztük, aki rosszat mondott volna róla. Figyelmes, humánus, kedves, tapintatos ember volt. Mindenfajta fegyelmi ügyet igyekezett elsimítani, visszafogni...”

Ezt a jellemzést adta a Nyikolaj Jezsovot pályafutása korai szakaszából ismerő Jurij Dombrovszkij, akit pedig a Gulag túlélőjeként aligha lehet a későbbi belügyi népbiztos iránti elfogult szeretettel vádolni.

Szabósegédek

Nyikolaj Ivanovics Jezsov 1895-ben született, önéletrajza szerint Szentpéterváron, valójában azonban Vejveri faluban, egy obsitos katona családjában. Később tényleg Péterváron cseperedett, de nagyra éppen ott sem nőtt: mindössze 1 méter 54 centiméter „magas” volt. A nagybátyja szabóműhelyében dolgozott inasként, majd segédként. (Érdekes: a „magyar Jezsovnak” is nevezett Péter Gábor ugyancsak szabósegéd volt.) Az első világháborúban katonaként harcolt, a bolsevikokhoz még az októberi forradalom előtt csatlakozott.

A húszas évek elején kezdi megmászni a pártapparátus szamárlétráját, hosszabb ideig Alma-Atában tölt be kisebb-nagyobb tisztségeket. (A fent idézett jellemzés erre az időszakra vonatkozik.) 1929-ben felviszik Moszkvába, a mezőgazdasági népbiztos (miniszter) helyettese lesz. Igazi karrierje azonban csak a kommunista párt XVII. kongresszusa, 1934 után kezdődik, amikor Sztálin nekilát, hogy leszámoljon a vele részben szembekerülő régi gárdával, és a vezetőséget a múltra nem emlékező, karrierjüket neki köszönhető káderekkel töltse fel.

Ekkor lesz Jezsov a központi bizottság tagja, majd titkára, aki segít megteremteni a „nagy tisztogatás” ideológiáját. Egy tanulmányban kifejti, hogy a politikai ellenzék jelenléte előbb vagy utóbb elkerülhetetlenül erőszakhoz, terrorizmushoz vezet. A párt gyorsan felfutó csillagának első számú pártfogója Lazar Kaganovics, Sztálin jobbkeze, aki személyesen gondoskodik arról, hogy a betegeskedő Jezsovot Ausztriában, illetve Németországban gyógykezeljék. De maga a vezér is instruálja számjeles táviratban a bécsi szovjet nagykövetséget. („Legyenek tisztában azzal, hogy Jezsov jó ember és rendkívül értékes pártmunkás. Hálás leszek, ha kezeléséről rendszeresen tájékoztatják a Központi Bizottságot. Sztálin”)

Ebben az időben már javában folyik a régi pártmunkások, vezetők tömeges felelősségre vonása, immár nemcsak politikai, hanem büntetőjogi eszközökkel. A régebben megkezdett terrorhadjáratot egyre szélesítő NKVD élén ekkor a régi kommunista Genrih Jagoda áll, aki azonban mind kevésbé képes megfelelni a politikai bizottság elvárásainak. 1936 augusztusában folyik az első moszkvai per, a „Szovjetellenes Egyesült Trockista–Zinovjevista Központ” ügyében. Zinovjevet és Kamenyevet halálra ítélik és kivégzik. Buharin és Rikov ellen azonban alig néhány héttel később „törvényes megalapozottság hiányában” megszüntetik az eljárást.

A nép ellenségei

Sztálin ezt nem tudja megbocsátani. Ekkor nevezik ki Jezsovot az NKVD-be, előbb helyettesként, majd teljes jogú népbiztosként, az addigi főhóhért, Jagodát pedig kivégzik mint a nép ellenségét. Ezután egymást követik a „Párhuzamos Szovjetellenes Trockista Központ”, a „Szovjetellenes Jobboldali Trockista Tömb”, majd a Vörös Hadsereg parancsnokainak koncepciós perei. A vádlottak túlnyomó többségét halálra ítélik és kivégzik. És a „tisztogatás” nem csupán a hazai kommunistákra terjed ki. Jóformán csak mutatóban hagynak életben a Kominternben dolgozó, általában magyar, német, lengyel emigránsokat.

A terror kiirtja a teljes vertikumot. Ahol kémkedés vagy kártevés címén kivégzik a népbiztost vagy a megyei párttitkárt, ott utána kivégzik vagy a Gulagra küldik a helyetteseiket, a főosztály-, majd az osztályvezetőket, a járási, a községi, az üzemi párttitkárokat, mindezek közvetlen munkatársait, gépkocsivezetőit, dácsaszomszédait, családtagjait stb. A hadsereg tábornoki és törzstiszti karának negyvenöt százaléka jut ilyen sorsra, de hasonló az arány magán az NKVD-n belül is. Jezsov és munkatársai azonban – legalábbis a fontosabb káderek esetében – csak összeállítói a halállistáknak. Azokat Sztálin, Molotov és még néhány politikai bizottsági tag személyesen hagyja jóvá.

Ezt az időszakot, 1937–38-at nevezik később az oroszok – nem hivatalosan, de a hétköznapi közbeszédben nyíltan – jezsovscsinának, azaz Jezsov-uralomnak. A párt-, az állam- és a gazdasági apparátus, valamint a Vörös Hadsereg ilyetén való lefejezése, az ennek következtében beálló káderhiány miatt akadozni kezd a népgazdaság, a hadseregben a parancsnokok két-három fokozattal magasabb beosztásba kerülnek, mint amire ki vannak képezve (s ez majd a finn, később a második világháborúban vezet tragikus következményekhez).

Sztálinék észlelik, hogy a kívánt cél a visszájára fordul, arról nem szólva, hogy ami történik, az már a sokat szenvedett és sok mindent elviselni képes orosz lakosság tűrőképességét is próbára teszi. 1938-ban a belügyi népbiztos első helyettesévé, aztán – Jezsov leváltása után – népbiztossá Sztálin régi talpnyalóját, a Grúziából felhozott Lavrentyij Beriját állítják.

A terror ekkor átmenetileg enyhül, az ártatlanul bebörtönzöttek kis hányadát szabadon engedik. A nép meggyőződhet arról, hogy Sztálin elvtárs mit sem tudott a törvénytelenségekről, mert lám, mihelyt tudomást szerzett róluk, elűzte, megbüntette a bűnöst, akárcsak korábban Jagodát.

Nyolc gramm ólom

Jezsov, amikor 1939-ben kizárják a központi bizottságból, majd letartóztatják, pontosan tudja, mit kell tennie. Jóformán maga állítja össze az ellene indítandó koncepciós per vádiratát. Készséggel beismeri, hogy a német, a lengyel, a brit és a japán kémszervezeteknek dolgozott, mi több – ez már az erkölcsi züllés netovábbja! – homoszexuális. Igaz, az ügyében ítélkező Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiuma előtt visszavonja vallomását, ám ez természetesen nem segít rajta. Mivel a Szovjetunióban golyóval hajtották végre a halálos ítéleteket, hetven esztendővel ezelőtt, 1940. február 4-én ő is megkapta tarkójába az általa százezreknek osztályrészül juttatott nyolc gramm ólmot.