A remény szigete
A kis szigeten, a Szabadság-szobor szomszédságában ma a Bevándorlás Múzeuma áll. Jó hatvan évig ez volt a remélt új világ kapuja a túlnyomórészt európai, köztük magyar bevándorlók tömegének. Minden harmadik ma élő amerikai, százmillió ember ősei ide érkeztek. Ellis Island történetét, az Amerikába tartó népvándorlás drámai változásait idézi fel – a helyszínről – HELTAI ANDRÁS.
1892-ben nyitották meg az új, óriás bevándorlási központot, mert már nem győzték a munkát a parton. Azelőtt, harmincöt évig Manhattan peremén, a kikötőben fogadták, vizsgáltak vagy nyolcmillió bevándorlót. Először helyet kellett csinálni: a New York-i földalatti alagútfúrásából származó talajjal duplájára növelték a kis szigetet a város partjai előtt, és felhúzták rá a francia reneszánszot idéző impozáns épületeket.
Mai szemmel nézve is elképesztő munka folyhatott ott, hiszen már az első évben csaknem félmillió ember ömlött ki a hajókból. A Monarchia emberei Triesztből jöttek, az Austro-America Line, vagy Hamburgból, az Amerika Line gőzöseivel, túlnyomórészt a fedélközön persze, mert szegény emberek voltak.
A jövevény hosszú lépcsőn baktatott felfelé a vizsgálathoz, miközben odafentről már figyelték a katonaorvosok: milyen a mozgása, nem jelez-e betegséget? Majd röpke vizsgálat, először a szemét: nem hurcolja-e be a rettegett fertőző trachomát a távolról, kétes hírű európai tájakról jött ember?
Az egészségügy hatósági közege negatív tapasztalat esetén krétával rajzolt kódot a boldogtalan ruhájára: az S betű például a szenilitást, az L a bénaságot, a PG a terhességet, az X az elmebeteget jelezte. A betegek jobb esetben a sziget katonai kórházába kerültek – ahol azután sokan végezték is: háromezer immigráns számára ott ért véget az út. Sokaknak, akik fogyatékosságuk, egészségi, szellemi állapotuk miatt alkalmatlannak ítéltettek, vissza kellett térniük az óhazába. Igaz, az agyafúrtabbak így is megúszhatták: lekefélték ruhájukról a végzetes krétajelet, vagy kifordították a kabátot, s ilyen élelmességgel bizonyára boldogultak továbbra is.
Egyébként az orvos ellenőr csak az első akadály volt. A második, a rendőr a bebocsátásra vágyó anyagi helyzetét, képességeit és megbízhatóságát vizsgálta. Volt-e büntetve? Van-e annyi pénze, hogy átvészelje az első napokat? Általában 20-25 dollárral megelégedtek, ami száz éve nem volt kevés. Ám voltak, akiknél ez sem volt elég: teljesen szakképzetlen embereket gyakran visszaküldtek, mert pénzébe kerülhettek volna az országnak – s nem kellettek persze sem rovott múltúak, sem „felforgató elemek”. Nemzetközi rendőri kapcsolatok híján az ilyesmi persze ritkán volt megállapítható, ám különféle okokból az évek során így is sok tízezer embert küldtek vissza, az érkezettek két százalékát.
A szépen rekonstruált, óriási érkezési csarnokban, ahol hajdan fáradtan és riadtan vártak sorsukra a jövevények, ma légkondicionálás és elektronika. Képek, emléktárgyak mutatják, milyen is volt ez a világon egyedülálló, sajátos hely. „Magyar szolgáló” – olvashatjuk egy ismeretlen lány képe alatt, aki riadtan pillantott a lencsébe. S ki tudna a magyar családról, amelyről csak annyit olvashatunk, hogy horvátországi faluból érkezett, s egy szép, varrottas törülközője maradt itt emléknek? Vigasztalásul gombnyomásra megtudhatjuk, hol és hányan élnek magyar származásúak az Egyesült Államokban. New Jersey államban a legtöbben, 168 ezren – de vannak persze mindenütt, Hawaiitól Texasig. Nevesek és gazdagok, szegények és boldogtalanok. Mint otthon.
A fotók általában meghatóak: mindenféle, többnyire kopottas városi és falusi viseletek. Parasztasszonyok, hátukon batyuval, bátortalan férfiak, botjukba vagy családtagjaikba kapaszkodva. Mosolygós arcot alig látni, a szemekben inkább riadtság az ismeretlentől, de sokukéban valami elszántság is: az új, a jobb élet reménye.
Huszonöt nyelv tolmácsait foglalkoztatták, és vagy hatvan náció útlevelét forgatták itt a rendőrök. A múzeumban vannak olyanok is, amelyeket még ő császári és királyi felsége, I. Ferenc József bocsátott ki alattvalóinak. Fáj emlékezni: mekkora szellemi tőkét is veszített el ezekkel az emberekkel Közép-Európa! De hát a szigorú rendőrök sem sejthették, hogy a tömegben potenciális géniuszok ezreit is lajstromozták: jövendő Nobel-díjasokat, zseniális feltalálókat és bankárokat, zene- és filmművészeket.
A bebocsátást nyert szerencsések azután rövid időre ismét hajóra szálltak. A hajócskák, úton Manhattan felé, elhaladtak az óriás szobor előtt, amelyet egyesek közülük talán már képről ismertek. Felnézve a világító istennőfélét, a Szabadság-szobrot láthatták, a forradalmi franciák idén 125 éve átadott ajándékát a briteket legyőző amerikai forradalmároknak. A jövevények könnyebbülhettek. Megérkeztek, a többi már rajtuk múlt.
A húszas évekre Ellis Islandnak már bealkonyult. 1924-ben életbe lépett a nevezetes kvótatörvény: egy-egy országból nem jöhettek többen Amerikába, mint már ott élő honfitársaik két százaléka. A nem is titkolt cél az volt, hogy visszafogják a bevándorlást Kelet-Közép-Európából, amely hajdan messze a legtöbb jövevényt adta – s nemkívánatosak lettek a kelet-ázsiaiak, az indiaiak is. A második világháború idején a német, az olasz és a japán állampolgárokat internálták itt – nemkülönben az államra veszélyesnek ítélt amerikaiakat. Azután romlásnak indultak az elhagyott épületek, amíg a múzeum berendezésével újjá nem születhettek. Most is fejlődik: bárki felvétetheti a maga vagy ősei nevét a falra, a bevándorlók listájára – ha fizet érte.
A már nem is olyan új világba napjainkban viszonylag kevés európai települ át. Egyébként változatlanul nagy a bevándorlás, bár csak harmada annak, mint a „hőskorban”, pedig korunkban kevésbé tudják ellenőrizni, mint Ellis Island idején. A ma élő lakosság 12,5 százaléka született külföldön, latin-amerikaiak, ázsiaiak milliói jöttek és jönnek, sokan illegálisan, többnyire Mexikó felől, a zöldhatáron. Minden második viszont legálisan, turistaként érkezik – azután a törvényt szegve marad. Több mint hárommillióan élnek így az országban, várva a jó szerencsét – vagy a következő amnesztiát.
Az „őslakók” azt panaszolják, hogy míg a múltban bevándorolt milliók szívós munkával gyorsan beilleszkedtek, napjainkban sok újonnan érkezett ember nyelvtudás, képzettség nélkül csak tengődik. A sokat emlegetett „olvasztótégely” már kevésbé működik: hispánok, kínaiak, indiaiak maguk között maradnak, sokkal lassabban, nehezebben integrálódnak, mint európai elődeik.
Ha ugyan valaha működött az a sokat emlegetett tégely egyáltalán: aki nem dolgozott, nem tanult keményen, akkor nem jutott semmire, s nem jut ma sem. A szegény kisebbségek szülési rátája viszont sokszorosa a tehetős fehérekének, és a kép drámai gyorsasággal változik: a tíz legnagyobb városban már 20 százalék felett van a latinok aránya, a feketéké 14, az ázsiaiaké 8 százalék. A demográfusok előrejelzése szerint 2050-re a színes bőrűek többen lehetnek a fehéreknél Amerikában.
