A jogállam vége

Minden demokratikus berendezkedés alapja – legalábbis a nyugati típusú jogállamokban –, hogy végső soron bárki bármilyen ügyben bíróság előtt keresheti az igazát. Hogy az állam polgárai nemcsak egymást perelhetik, hanem magát az államot, valamint annak intézményeit, a hatóságokat, a cégeket, a társadalmi szervezeteket és az egyházakat. És ez természetesen fordítva is igaz: vagyis valamennyi vitás relációban fennáll a polgári kereset lehetősége. A legfelső bírói fórum jogerős döntéseinek végrehajtása pedig kötelező – azzal a magától értetődő megszorítással, hogy az ítélet nem lehet visszamenőleges hatályú. Ezeket a jogelveket semmiféle törvény nem írhatja felül: ha politikai erővel, akár a parlamenti többség jóváhagyásával ez mégis megtörténik, akkor az illegitim, alkotmányellenes beavatkozás megszünteti a demokratikus jogállamot.

Magyarországon minden jel szerint eljutottunk idáig. Lapzártakor még hátravan ugyan a médiatörvény zárószavazása, de az Országgyűlés kormánypárti kétharmada már a múlt héten elfogadta azokat a módosító indítványokat, amelyek lehetővé teszik, hogy a médiahatóság az első fokon, sőt már a fellebbviteli eljárásban megszületett ítéleteket sem köteles végrehajtani. Visszamenő hatállyal érvényteleníthet pályázati döntéseket, s persze a folyamatban lévő és majdani perekben hozott határozatokat sem kell érvényre juttatnia. A kormánypárt kezébe vette az igazságszolgáltatást: aggálytalanul kiiktatja a bírói hatalmat, és saját akarata szerint dönt ellenérdekű felek vitájában. Ezzel a honi jogállamnak befellegzett.

Amiből alapvető kérdések sora következik. Mindenekelőtt persze az, vajon számíthat-e még az ország Alkotmánybíróságának védelmére. Normális körülmények között ez nem volna kétséges. Csakhogy egyrészt a taláros testületet feltöltötték a kormánypárt jelöltjeivel, akik jobbára igyekeznek szabotálni a kényes témák tárgyalását – lásd például a bírák kényszernyugdíjazását, amelyben nem döntenek sürgősséggel, vagyis a törvény végrehajtása előtt. Másrészt, ha hoznak is olyan méltányos határozatot, mint amilyen a médiabiztos posztjának megszüntetése, arra meg egyszerűen fütyül a kormánypárt – minthogy a neki nem tetsző alkotmánybírósági döntést egyszerűen negligálja. Jogbiztonság tehát már ebben a tekintetben sincs.

Maradna az Európai Unió, pontosabban az egyes biztosok fellépése, hiszen itt nem csupán a médiaszabályozás anomáliájáról van szó, hanem nyilvánvalóan az alapjogok megsértéséről. Bekapcsolódhat az Európa Tanács és vele szoros együttműködésben a Velencei Bizottság. Ámde eddig is láthattuk, végtére milyen hatásfokkal képesek interveniálni az Orbán-rezsim „forradalmi” úzusa ellen. Legutóbb maga az Európa Tanács főtitkára távozott azzal az ígérettel Budapestről, hogy a velenceiek vizsgálatának megállapításai alapján a kormány végrehajtja a magyar jogrendszer korrekcióját. Amikor a még csak az úgynevezett non paper formában rögzített kifogáscsomag megérkezett, a kurzus illetékesei azzal söpörték le, hogy csupán a küldeményt átadó tisztségviselő magánvéleményét tartalmazza. Aztán pár nappal ezelőtt az Európa Tanács elküldte immár kizárólag a médiatörvényre vonatkozó elvárásainak hatvanegy (!) pontban felsorolt, több mint negyvenoldalas listáját. Ezt a kormányzat azóta is agyonhallgatja, a parlamentben még csak említés sem esett róla.

A játék már jó ideje úgy folyik, hogy Orbán vagy Navracsics, netán Martonyi vagy Fellegi Pesten és Brüsszelben, Berlinben és Washingtonban ezt-azt látszólag elfogadnak, különféle kötelezettségeket vállalnak is, miáltal időt nyernek, mert mind az európai, mind az amerikai politika megdöbben, hogy magyar „partnereik” bizonyos fogalmakat kiiktattak a szótárukból. Elsősorban a szavahihetőséget. Sem a nyilvános fogadkozások, sem a zárt ajtók mögötti megállapodások nem érnek semmit. A kormányzati emberek Hillary Clintont éppúgy valami pitiáner bújócskával próbálják lefárasztani, mint Barrosót vagy Merkelt; mintha azt hinnék, előbb-utóbb majdcsak feladják a meccset, mert rájönnek, hogy az orbáni rendszeren úgysem tudnak fogást találni, viszont számtalan más és nagyobb bajuk is van a világban, mint a magyar renitencia. Végső soron pedig úgy gondolják, ha az ország népének ez a félfeudális ingovány, ez a demokráciaparódia megfelel, akkor hagyjuk rájuk. Ha nem, majd a választáson megmutatják.

Csakhogy Orbánék most messze túlléptek minden határon. Először a választási törvénnyel tették világossá, hogy a leváltásukat minden eszközzel lehetetlenné fogják tenni. És itt is van az újabb botrány: a következő két évben elvonnák a pártok állami támogatását, ami egyet jelent működés- és kampányképtelenségükkel. Ha ehhez hozzávesszük azt az eltökélt félelemkeltést, ami a jogállamiságot kiiktató, „törvényes” megtorlások valódi célja, akkor már senki nem áltathatja magát azzal, hogy a magyar választópolgár majd „helyretolja a kizökkent időt”.

Mert már csak az a törvény hiányzik, hogy bármi legyen a voksolás eredménye, egyedül a Fidesz nyerhet.