Fel, fel, rabjaim!

Nem megyek sehova. Őrzöm barátaimat. Sokba vannak, de a szabadság… hogy én őrzök, és nem ők engem. A tudat! Budapestről hullik a vakolat, és mállanak az öregasszonyok. Esik az eső, és befolyik, csöpög testvéreim fejére, mintha az ég vallatná őket. Én nem! Csak nézem őket, egy rossz szót se szólok. Kellettem én nekik? Idejönni? Okozni nekem az örömet, itt, ahol még házfelügyelő se lehettem soha, most meg csak úgy odabólinthatok valakinek megnyugtatóan, atyaian (kenyeret is dobok), odamutathatok egy vacokra a sarokban (én lakásom én sarka!), és aztán, hogy leszáll a Budapest-színű éj, ülhetek keresztbe tett lábakkal, és elnézhetem tőlem jobbra az NDK-s gyereket, aki tegnap kéredzkedett be hozzám, amikor behozott a rádióba egy levelet a Vasárnapi Újságnak. A levél a magyar református lelkésztől, Tőkés Lászlótól jött. Romániából. Onnan jött a német gyerek, de majd menne Ausztriába, hiszen az NSZK-ba vágyik. Meggondolom. Ígérem, tűnődni fogok Wandán, a lengyel Iányon, aki évek óta él nálam illegalitásban, de megmondtam neki, hogy ezt a házamban nem csinálhatja. Vagy legalább éjszaka ne, akkor aludni kell az erdélyi menekülteknek, a magyarnak (ma sokáig forgolódik, lerománozták, és munkája nincs), a cigánynak, aki hét gyerekkel jött, és ezért diplomáciai úton mélységes elégedetlenségemet fejeztem ki neki. A szásznak, akit vállon lőttek a határon, de már gyógyul. A románra tekintek most, szemem gúnyosan csillog. Securitate, mi?

Őrzöm őket, nem lankadhatok. Nem hagy pihenni a jóság. A vakolatról hullik Budapest, ám én benne ülök, meg a lakásomban, és a rendőr magyarul beszél, és ha akarom, elbeszélgetek vele estünkben. Nem Prágában vagyok kihallgatott Vencel téri magyar egy zárkában. Nem kell mozgóvécéért rimánkodnom a berlini nyugatnémet követségen. Jóravaló emberként nem verekszem határőrökkel az osztrák határon. Nem lógok át fillérekért kapálni a Vajdaságba. Nem ölök örményt, mert az csúnya dolog. Nem lennék meszheti török. Nem ülök bolgár muzulmánként a Türkye feliratú zászló alatt, mert most ott is esik az eső, és ha már, akkor inkább ebben a kén- és Árpád-szagú magyar esőben fürösztöm az arcomat. Nem megyek sehova. Hozzám jön mindenki, ide jön az egész Közép- és Kelet-Európa, itt lakik a lakásomban, mert én jó vagyok hozzá, szép és szabad. A szabadság bajnoka, egyszer talán még házmester is. Etetéskor igazságos. Jövök-megyek, tárgyalok, kérek egy kis pénzt, nem sokat, de azt bárki beláthatja, hogy a szabadság sokba van.

Azért ne gondoljátok, hogy öntelt vagyok. Nem. Néha elfog a kétség, bizonytalanság rabja leszek magam is. Habozva nyomom meg a tollat, hogy rendreutasítsam énközpontom körül a világot, kioktassam a cseheket, megintsem a szerbeket alkotmányügyben. Lélekben ingadozva csóválom a fejem, hogy az oroszoknál nincs szappan, és hogy a kárpátaljaiak a Nyírségből elhurcolják értékes, valódi kátrányból főzött barackpálinkámat. Elviszik Kossuth cigarettámat. Mit adok Bushnak, ha megint eljön az öreg haver csevegni? És hova ültetem? A román ölébe? Azért gondolkodni kéne, gyerekek.

Mégis, mégis. Ülök a sötétben, esőben, szuszognak rabjaim, s miközben írom az utolsó felszólító, a kilakoltatást is kilátásba helyező leveleket, átadom magam a töprengésnek. Túl jó vagyok, ez igaz. Túl demokrata. De több megértés kéne. Hihetetlenek, persze, ezek az izék… sztálinisták vagy mik (meg kellene kérdeznem der gute alte Kohl, wie sagt man das, nem inkább Bolschewismus, Kommunismus?… oh, shit!), egy túrán egyszer magamnak is meg kell majd néznem, milyen egy szibériai munkatábor (bár az idénre Egyiptom van beütemezve), és kétségtelen, hogy menekültjeim szinte hihetetlen állítását túlzásnak minősítve is gyanítható, hogy ezekben a mulatságos államocskákban cenzúra is van.

Nem méltó hozzám, hogy rémhíreket terjesszek, de egyszer hallottam, valami írónak nem adták ki a könyveit, szegény Amerikában járt, ott lett híres. Egy másikat meg börtönbe csuktak, csak azért, mert kicsit forradalmazott, és azt kiabálta: Igyite domoj! Mesélik, hogy az ellenzéket a nyílt utcán verte sátoros nemzeti ünnepek tiszteletére a rendőrség. Helikopterről vadászott egy hadügyminiszter. Nem mindig van nescafé. Hivatalokban a takarítóasszonyok centire kimérik a vécépapírt. Mindent nem hiszek persze el.

Magyar vagyok, házmester, engem nem könnyű átverni. Barátaim időnként túloznak, kegyeimért versenyt szidják érthetetlen berendezkedésű, diktatórikus hazájukat, és persze az is előfordul, hogy ravasz módon adoptálni akarnak engem. Magyar vagyok én is – suttogják, hogy a másik ne hallja. Petőfit szavalnak, túlságosan is tökéletesen. Aber was! Én csak őrzöm őket. Hogy, hogy nem, ettől nem mindig vagyok mégse boldog. Néha félek, nem értik-e félre a helyzetet, nem gondolják-e, én vagyok az ő befogadottjuk. Nem álmodom-e csupán ezt az esőszagú Magyarországot, nem Prágában ülök-e, Mukacsevóban, Oradeán, esetleg Suboticán. Felriadok arra, hogy tudom, mi a sztálinizmus. És minden mást elfelejtettem. Tudtam?

A sarok, ahol ülök, lakásom főhelye-e, vagy csak vacok, ahova könyörületből elhelyeztek ? Verejtékben ébredek, hasadt tudattal, hogy rab is, őr is én vagyok. De ezt csak azért vallom be, hogy lássátok, ember vagyok én is, akadnak rossz perceim. Isten akarata ez, égi segítség, hogy átélésből belássam mások helyzetét. És reggel, amikor ezek ébredeznek, kialvatlanul és fáradtan bár, de megnyugtatóan, atyailag bólintok feléjük. Fel, fel… Fel a fejjel! / Szénási Sándor

1989. augusztus