Válságnapló

Egy hete azt írtam: a páciens nem reagál. Tanácstalanságot látok mindenütt, legalábbis ami a hagyományos gyógyszereket illeti. Már mindent kipróbáltak: kamatvágást, bankfeltőkésítést, némi adó- vagy járulékcsökkentést, de minél nagyobb adagokban jutott el a páciensekhez az orvosság, annál kevésbé látszik jele a talpra állásnak. Sőt!

Az Egyesült Államok nem azért a világ legnagyobb gazdasága, hogy a rossz példával is ne járjon elöl. Riasztó adatok jönnek a tengerentúlról. A múlt pénteken tudtuk meg, hogy egyetlen hónap (november) alatt több mint félmillió munkahely „veszett oda”, és ilyesmire a hetvenes évek közepi olajválság óta nem volt példa. A nagy elemzők vállalati csődök tömegét várják 2009-re. A Financial Times összeállítása szerint az idei 42 ezerhez képest 62 ezer amerikai vállalkozás (kis-, nagy- és közepes) fog csődöt jelenteni jövőre, de ez semmi ahhoz képest, amivel az európai tájkép kecsegtet. Illetve – mert az elemzőknek változatlanul nincs elképzelésük arról, hogy Közép- és Kelet-Európa hogyan reagál – a nyugat-európai. Ebben a térségben az amerikai csődök több mint háromszorosára számítanak; a válság sújtotta területek közül Franciaországot, Spanyolországot, a nemrég még szárnyaló Írországot és nagyon nem utolsósorban Nagy-Britanniát emelik ki, amelynek a világ pénzügyi központjaként játszott szerepe meginogni látszik.

(Nem véletlenül kész Gordon Brown brit miniszerelnök országát mindenkinél jobban eladósítani. Végtére is az ingatlankonjunktúra és a rákövetkező berogyás brit földön nagyobb volt, mint az Egyesült Államokban; és nagyobb az adósságfüggés is. Ez utóbbi egy tragikusan tréfás szó: a nikotin-, alkohol- és drogfüggés után megtudjuk, mi az adósságfüggés...)

Nyilvánvalónak tetszik, hogy a föntebb említett „konvencionális” gyógymódok sikertelensége után az államok és kormányok egyre nagyobb hajlandóságot fognak érezni arra, hogy a gazdaságban betöltött szerepüket soha nem látott mértékben növeljék. Vásárolhatnak kétes jelzálogokkal „támogatott” kötvényeket, vállalati papírokat, beindíthatják a bankóprést; a nemzeti bankok, kormányok vállalati vagyonrészeket vehetnek, létrejöhetnek állami fejlesztési bankok, sőt állami ellenőrzés alá kerülhet a bankrendszer egy része is. Ha a bankok tényleg nem hajlandók hitelezni, akkor az egyének és vállalatok számára tényleg nem látszik más kiút, mint a közpénzek (adóforintok) lélegeztetőgépére helyezni magukat.

De ezen a ponton vissza kell térnünk a kérdések kérdéséhez, hogy tudniillik „mindenkit” képtelen az állam kisegíteni, ehhez az apparátusa sincs meg, és egyáltalán: nem tankönyvi igazság, hogy az állam nem léphet a piac helyére. De ha ideiglenesen mégis, akkor „egyeseket” megment, „másokat” meg nem. Milyen alapon szelektál? (Francia és orosz példákat már említettünk.) Milyen alapon kreál egyesekből nyertest, másokból meg vesztest? Ez ugyebár eleve rossznak tetszik, legalább olyan rossznak, mint amikor bizonyos törvényeket kifejezetten „egyes” vállalatok igényeihez szabnak. (Magyarországon volt már rá példa!)

Szó, ami szó, elég nehéz hozzászokni a gondolathoz, hogy ellustult óriásokban – amelyek azonban „nemzeti értéket” képviselnek, emberek és családok millióinak adnak munkát, megélhetést – nincsen növekedési kapacitás. (Lásd: amerikai autóipar.) A régi reflexek azt mondják: mégis van! Egy becses angol kollégám azt írta erről, hogy ha ezek a reflexek egyfolytában működtek volna, akkor ma nem volna se Microsoft, se Apple, se Google...

Egy szó, mint száz, nem a kormányok dolga, hogy kiderítsék, hol érdemes befektetni, hol meg nem. Ezt a munkát a piac összehasonlíthatatlanul jobban végzi. A veszély most az, hogy az alkalmi, időleges állami támogatás állandó gyakorlattá válik, azaz az egész rendszer az állami munkahelyvédelem és -teremtés jelszavával végzetesen elpolitizálódik, politikai lobbik, ha ugyan nem maffiák martalékává lesz.

Ha ezt a rossz jövőképet elhagyjuk, akkor valóban azt kell mondani, hogy a tűzoltás ma abszolút elsőbbséget élvez, és a kormányok sorban teszik le az esküt a múlt század harmincas éveitől kőbe vésett keynesi stratégia – azaz az állami eszközökből, közpénzekből teremtett közületi kereslet óriási mértékűre növelése mellett. Barack Obama, az Egyesült Államok megválasztott elnöke már letette – ha nem is az esküt, de – a garast. Rossz nyelvek szerint ugyanúgy akar kijönni a munkanélküliségből, mint annak idején Hitler. Utakat, hidakat, víztárolókat építtetne egy látszólag nem elviselhetetlen, mindössze 100 milliárdos szövetségi alapból, amelyből jutna még iskolák, kórházak felújítására, modernizálására, a széles sávú internet-hozzáférés nagyfokú bővítésére. (Érdekes: e tekintetben Amerika sokkal rosszabbul áll, mint gondolnánk.)

Mindettől Obama és tanácsadói köre két év leforgása alatt két és fél millió új munkahelyet remél, azaz „semlegesítené” a már elveszített munkahelyeket. Mindez igen jól hangzik, de hogy egy „nyavalyás” százmilliárddal valóban lehetne semlegesíteni vagy ellensúlyozni azokat a hatásokat, amelyek a jövőre 2 százalékkal zsugorodó gazdaság és a 9 százalékhoz közeli munkanélküliség folyományaként előállnak, azt az elemezők legalábbis kétségbe vonják.

Mindennek a margóján egyetlen igazán új gondolattal találkoztam: Putyin orosz elnök kárpótolná azokat az orosz pénztulajdonosokat, akik orosz vállalatokba fektetnek be a tőzsdén, és folyamatosan veszteségeket kénytelenek elkönyvelni. Ennek a módját ugyan nem jelölte meg, de van bennem némi empátia a kezdeményezése iránt. Azon háborodott fel ugyanis, amin a magyar Mol- és OTP-részvényesek, hogy tudniillik a szóban forgó cégek tényleges gazdasági eredményeitől teljesen függetlenül mozog részvényeik árfolyama a tőzsdén.

De ezzel legföljebb a spanyolviaszt fedezte fel az orosz elnök. Nem kell ahhoz Putyinnak lenni, hogy az ember tudja: sem az orosz, sem a magyar tőzsdén nem a honi befektetők „szava” a mérvadó, hanem azoké az óriási, ázsiai, orosz, kelet-európai stb. részvényeket tartalmazó portfóliókkal rendelkező nemzetközi befektetőké, akik „tömegben” adnak-vesznek, rendszerint a New York-i tőzsde trendjeihez igazodva. Szerintem nincs olyan magyar részvénytulajdonos, aki ne látta volna, hogy ha mondjuk x–1 napon az ázsiai tőzsdék jól zárnak, akkor x napon az orosz és a magyar tőzsde is jó rajtot vesz, és az index emelkedik mindaddig a pillanatig, amíg x nap délutánján az első rossz jelzés be nem fut a Wall Streetről. Akkor általában „bukófordulót” vesz.

Dicséretes, hogy az említett portfóliótulajdonosok helyébe Putyin a honi befektetők nagy és erős tömegét akarja ültetni, ám azt hiszem, ez a fejlemény még várat magára. Csakúgy, mint a gazdasági talpra állás, a munkanélküliség pozitív irányba fordulása. A trendeket idővel követni fogjuk megint.