Tisztelt Főszerkesztő Úr!
Ön lapjuk 37. számában reagált két olyan olvasói levélre, amelynek szerzői kifogásolták az Ön kritikus észrevételét Kertész Ákos nagy feltűnést keltő – és a hazai (szélső)jobboldalon természetesen harsány zsidózással fogadott – társadalmi kórképére. Ön az olvasói levelekre közölt reagálásában leszögezi, hogy Kertész Ákos nyílt levelét „változatlanul szégyenteljesnek, elfogadhatatlannak és védhetetlennek” tartja.
Jóllehet, Ön azt írta, szeretné a témát lezártnak tekinteni, kérem, engedje meg, hogy én – második generációs holokauszttúlélőként – most az Ön reagálására reagáljak.
A magyar holokausztot szüleim gyermekként élték át, anyai nagyapámat munkaszolgálatra hurcolták, nem tért vissza, nem tudjuk, hol nyugszik. Nagyanyám soha nem épült fel a gettóban szerzett súlyos betegségeiből, és hatvanas évei elején, évtizednyi szenvedések után meghalt. Anyám 54 évesen távozott, apám 69 évig élt, de már ötvenes éveiben sem tudott teljes értékű életet élni, szintén a krónikus „gettóbetegségek” miatt.
Apám még megérte 1956 rehabilitálását és átértékelését forradalommá, szabadságharccá. Az ő személyes ’56-ját azonban bérházuk viceházmestere testesítette meg, aki 1956. október 24-ének estéjén egy listával a kezében bedörömbölt hozzájuk, és közölte velük: „Na, Kleinék, készüljenek, a Rákosrendezőn már állítják össze a marhavagonokat, most ügyesebbek leszünk, most nem jönnek vissza.”
Ez az ember később az elsők között jelentkezett a megalakuló Munkásőrségbe, és nagyapám szemébe nevetett, amikor az kérdőre vonta.
Amikor apám az úgynevezett rendszerváltás után megpróbált kárpótlási igényt benyújtani a Horthy-féle zsidótörvények alapján nagyapámtól elvett fűszerboltért, az Antall-kormány kárpótlási hivatalában közölték vele: a bolt után már felvett valaki kárpótlást, kétszer ugyanarra a vagyonra pedig nem lehet kárigényt bejelenteni. Kiderült: a kárpótlást az a keresztény ember vehette fel, akinek a nagyapámtól elkobzott boltot odaadták – tőle ugyanis aztán Rákosiék vették el, és ez nagyobb bűn volt a rendszerváltó Magyarországon, mint a zsidótörvények alapján végrehajtott rekvirálás.
Én ezzel a háttérrel, ilyen előzmények után vagyok most kénytelen végignézni a hungarizmus feltámadását, azt, hogy abban az országban, amelyben élek, a politikailag aktív lakosság nagyon jelentős része teljesen immunhiányos a rasszista propagandára, és komoly szavazataránnyal bejuttatott a parlamentbe egy olyan pártot, amelynek központi politikai programja a zsidó- és cigányellenes uszítás.
Nem tudom, Kertész Ákos nyílt levelét hasonló személyes élmények inspirálták-e.
Kérem azonban, Főszerkesztő Úr, hogy amikor véleményt alkot az Amerikai Népszavában közöltekről, vegye figyelembe, hogy egy gyermekkorában traumatizált és időskorában ismét durván provokált társadalmi csoport nem mindig kontrollálható és időnként a politikai korrektséggel összeegyeztethetetlen formában is kitörő indulatainak megnyilvánulásairól mond ítéletet.
Tisztelettel:
Klein István
Budapest
