Spekuláció, hazardírozás: nesze neked Magyarország

Mennyiben hasonló a mostani krízis az 1929–33-as nagy gazdasági világválsághoz?

Sok mindenben. Főként a politikai elit reakciójában. Ahogy ’31-ben, most is állami beavatkozással válaszolnak a kialakult helyzetre. Persze nem ez a közelmúlt első nagy válsága. Gondolok itt az 1990-es évek pénzügyi krízisére vagy a 2000-es tőzsdepiaci krachra.

Akkor miért a jelenlegit tartják a nagy világválság „újjáéledésének”?

Tény: minden esetben a spekuláció, a hazardírozás vezetett a pénzügyi mélyponthoz. Ugyanakkor egyes szakemberek szerint a mostani globális válság – és ebben különbözik az előzőektől – a bankszektort érinti a legérzékenyebben, s az itteni problémák terjedhetnek át a reálgazdaságra is.

Erről mit gondol ön?

Ezt a banki válságot – hozzáteszem: eléggé meglepő módon – nem kíséri a reálgazdaság felgyorsult csökkenése. Ami persze csak óvatos optimizmusra ad okot. Ám azt nem hiszem, hogy gazdasági katasztrófa felé tartana a világ. Már csak azért sem, mert ma már elegendő gazdaságtörténelmi tapasztalatunk van, hogy a problémákat hatékonyabban kezeljük.

Sokan azt is mondják: a 20. század nagy gazdasági világválságához képest ma már jóval több eszköz áll rendelkezésre a megoldásokhoz.

Másként látom. Most is többé-kevésbé ugyanazokat az eszközöket alkalmazzuk. Az igazi különbség az, hogy az akkori két év helyett ma sokkal gyorsabban léptek egyes államok. Ráadásul a beavatkozások sikeresek voltak. Lassult a banki csődhullám is.

Megnyugodhatunk?

A bankbetétek biztonságát a legtöbb esetben garantálták az országok: a bankszámla-tulajdonosok nagy részének nincs oka aggodalomra. A munkanélküliséggel azonban más a helyzet: minden bizonnyal megszűnhetnek munkahelyek, még ha nem az 1929–33-as válsághoz hasonló mértékben is. Az ingatlanok sok helyen jelentősen veszítettek az értékükből, ám idővel visszaszökik az ár. Aki nem kényszerült háza, lakása eladására, az jobban teszi, ha most kivár.

Úgy tetszik, Magyarországon azért nem ennyire egyszerű a helyzet: az amerikai CNBC üzleti tv-csatorna nemrég arról tudósított, hogy Izland után Magyarország lehet a következő ország, ahol összeomlik a pénzügyi rendszer.

Ezek nagyon veszélyes spekulációk, s én nem szeretnék efféle találgatásokba bocsátkozni. Ugyanakkor tudott: Magyarország pénzügyi egyensúlyi problémákkal küzd, és a piaca erősen kiszolgáltatott. De önöknél a bankrendszer jóval konzervatívabb, mint a nyugat-európai, így a magyar pénzintézeteket nem érinti olyan mértékben a válság. Magyarországon inkább egy deviza- és adósságválság jelei mutatkoznak.

Annyira, hogy a monetáris tanács háromszáz bázispontos, rendkívüli kamatemelést rendelt el. Erre legutóbb közvetlenül a rendszerváltás után volt példa.

Mivel Magyarország még nem tagja az eurózónának, elvileg nagyobb a mozgástere. De ismétlem: a magyarországi pénzügyi rendszer eddig is labilis volt. A mostani gazdasági jelenségek felerősítik, láthatóvá teszik ezt. Nehéz megjósolni, mindez hova vezethet. Az biztos: a magyar kormánynak szorosan együtt kell működnie a Nemzetközi Valutaalappal és az Európai Központi Bankkal, mielőtt rosszabbra fordulna a helyzet. Helyénvaló, hogy már felvették a kapcsolatot ezekkel a szervezetekkel. Helyre kell állítani Magyarország presztízsét a nemzetközi hitelintézeteknél is.

Egyes londoni elemzők szerint ez nem lehetetlen. Úgy vélik: a forint iránti bizalom előbb-utóbb visszatér, s Magyarország – az eredeti tervek szerint – már 2009-ben bekerülhet az ERM–II. rendszerbe, vagyis az euróövezet „előszobájába”.

Nem kizárt. De a válságot csak akkor tudják enyhíteni, ha bizonyos lépéseket megtesznek. Például viszonylag konzervatív költségvetés szükséges, alacsony vagy nulla deficittel. Másrészt az elkövetkező öt-tíz évre hiteles politikai stratégiát – reális árfolyamokkal, bérszinttel, beruházási tervekkel – kell kidolgozni. Számolniuk kell Magyarország exportbevételeinek csökkenésével is. Elkerülhetetlen a költségvetés stabilizációja ahhoz, hogy Magyarország a romló gazdasági környezet ellenére is teljesítse kötelezettségeit.

Igencsak megnehezítik ezt a hullámzó válságtünetek.

A stabilizációs folyamatnak valóban inkább a jobb gazdasági környezet kedvez. De a válságból – politikai értelemben – akár profitálhat is az ország: a döntéshozókra erős nyomást gyakorol, hogy megfelelően reagáljanak a krízisre, s túllépjenek a politikai megosztottságon.

A Gyurcsány Ferenc által összehívott nemzeti csúcsnak is ez volt a célja, ám egyelőre nem jött létre nemzeti összefogás. Ön szerint lehet még esély a gazdasági kiegyezésre?

A nemzeti csúcs összehívására mindenképp szükség volt, de önmagában ez még nem megoldás. A veszélyt általában csak késve veszik észre, viszont olyankor többnyire megnő a politikai erő és akarat. A lényeg, hogy a magyar politikai elit képes legyen közös irányvonalat kialakítani.

A történelemben nem egy esetben a nemzeti összefogás lendített ki országokat a gazdasági mélypontról. Ilyen volt például a spanyol Moncloa-paktum.

A Moncloa-paktum idején más volt a helyzet Spanyolországban: ott a radikálisoknak egyáltalán nem volt táboruk. Így ezek a pártok is – szavazók híján – kénytelenek voltak változtatni a stratégiájukon, és tevékenyen részt vettek az ország újjáépítésében. Magyarországon viszont erősödik a radikalizmus.

És a pénzügyi válság miatt még inkább erősödhet?

Sokan tartanak ettől a történelmi múlt miatt. Ám a kelet-közép-európai radikalizmus a posztkommunista demokráciák kísérőjelensége. Nem a gazdaságban gyökerezik. Noha a gazdaság romlása biztosan nem javít a helyzeten. A demokratikus pártok felelőssége, hogy együtt tudjanak működni a demokrácia megerősítésében és a szociális jogrendszer stabilizálásában. Így az állam „immúnissá” válik a radikalizmusra.

Magyarországon, ahogy ön is utalt rá, megosztott a politika. A nemzeti csúcs célja épp az, hogy a jobb- és baloldal közösen felülemelkedjen a sérelmein. Rui Esteves oxfordi professzor a múlt héten azt nyilatkozta a 168 Órának: az ördög ezúttal is a részletekben rejlik, vagyis a tárgyalás menetében és a résztvevők hozzáállásában. Egyetért vele?

A történelmi tapasztalatok valóban azt mutatják: akkor voltak eredményesek a gazdasági kiegyezések, amikor minél szélesebb rétegeket vontak be a tárgyalásokba – szakszervezeteket, a pénzügyi szféra, az ipar és a mezőgazdaság érdekképviseleteit. Ez az olasz, a német és az osztrák modell. De ezek veszélyesek is lehetnek. Például az osztrák kiegyezés olyan szoros együttműködésen alapult, amely felosztotta az országot különféle érdekcsoportokra, s nem hagyott teret a nyílt, demokratikus folyamatoknak. Nem véletlen az ottani populista jobboldal sikere. Könnyű beleesni ebbe a csapdába. Ezért azt mondhatom: óvatosan kell meghatározni a gazdasági kiegyezés feltételeit.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Albrecht Ritschl 1983-ban diplomázott a Müncheni Egyetem közgazdász szakán, majd ugyanitt doktorált, illetve 1998-ban habilitált. 2007 óta tanít a London School of Economics intézetben, előtte zürichi, berlini és müncheni egyetemek profeszszora volt. A németországi gazdasági minisztérium tudományos tanácsadója, a londoni CEPR (gazdaságpolitikai kutatóközpont) és a német makrogazdasági elemző tudományos társaság, a Cesinfo tagja.