Rátesz még egy lapáttal a bajokra az orbáni politika

A hazai munkaerőpiac sajátos anomáliája, hogy miközben látszólag drasztikusan csökken a munkanélküliség és nő a foglalkoztatottság, ezzel párhuzamosan egyre égetőbb a szakemberhiány. Ez utóbbi szoros összefüggésben áll azzal, hogy a válságot követő csökkenés, majd hosszú stagnálás után az utóbbi másfél évben végre emelkedett a versenyszféra munkaerőigénye, nő az ott dolgozók száma, ami kedvező fejlemény a gazdaság szempontjából, viszont rávilágít a szép foglalkoztatottsági számok mögötti súlyos problémákra.

Az hagyományos adottságnak tekinthető, hogy a magyar munkaerőpiac nem elég mobil, az emberek nem szívesen költöznek azért, hogy munkát vagy jobb munkahelyet találjanak. Hasonlóan régóta gondot jelent az egyes országrészek eltérő fejlettségi szintje, ami az elmúlt években még látványosabb lett. Közép-Magyarországon és az Észak- valamint Nyugat-Dunántúlon minden szempontból sokkal jobb a helyzet, mint az ország többi részén, az egy főre jutó nemzeti termékben és jövedelemben csakúgy, mint a fogyasztásban és a munkalehetőségekben.

Az említett régiókon kívül 2007 és 2015 között mindenhol csökkent vagy stagnált a tényleges foglalkoztatottság, és a közmunka szerepe meghatározóvá vált. Ez utóbbinak fontos szerepe van az anomáliák erősödésében: az Orbán-kormány a

statisztikai adatok szépítésére törekedvea konzekvens és célirányos munkahely-teremtési ösztönzés és képzés helyett évi 400 milliárd forintot költ a zsákutcába vezető közfoglalkoztatásra. Az eredmény az, hogy negyedmillió ember szakad ki egyre tartósabban a tényleges munka világából, örökítve ezt a következő nemzedékre is. Ez a folyamat az amúgy is elmaradó térségek és rétegek további leszakadását vonja maga után, mélyítve a gazdasági és társadalmi szakadékokat.

A fejlettebb térségekben ezzel párhuzamban egyre égetőbb a munkaerőhiány, különösen a technológiai ágazatokban, az informatikában és a kereskedelemben. Szakértői becslések szerint 100-150 ezer főre tehető a hiány, ami már a gazdasági növekedést fogja vissza. Az ok a szerkezeti és képzési gondokon túl az utóbbi években tömegessé vált elvándorlás:

ma már félmillióan keresik a boldogulást és a jobb megélhetést külföldön, leginkább Németországban, Nagy-Britanniában és Ausztriában. A fő ösztönző erő egyrészt a magasabb jövedelem, másrészt a hazai kilátástalanság és torz viszonyok. A kint dolgozók döntő többsége fiatal, jelentős arányban jól képzett szakemberek, akik a felmérések szerint úgy érzik, hogy idehaza becsületes munkával nem tudnak érvényesülni és jól megélni.

A helyzet pikantériája, hogy már az elmaradottabb területeken is problémát jelent a munkaerőhiány, főként a mezőgazdasági munkáknál. Ennek oka egyértelműen a közmunkától való függés: nem merik feladni a rászorulók, mert többet kockáztatnak vele, mint amennyit az idénymunkával nyerhetnek. Ez is mutatja, hogy a közfoglalkoztatottság ilyen mértékű erőltetése kontrapoduktív és károkat okoz.

Hogyan lehetne változtatni a munkaerőpiac helyzetén? Gyors megoldás sajnos nincs, a bajok már annyira mélyek, hogy hosszú távra szóló, koncepciózus programra, nem pedig átmeneti látszatsikereket hozó rögtönzésekre lenne szükség. Rövid távon fel kellene számolni a

közmunkajelenlegi rendszerét, azt ésszerű szintre visszaállítani, és az így megtakarítható százmilliárdokat a tényleges piaci foglalkoztatást ösztönző programokrafordítani. Ez persze sokkal bonyolultabb feladat, mint seprűt és gereblyét adni az emberek kezébe, nem is javítaná azonnal a statisztikát, viszont valós eredményt hozna.

Jóval lassabb, de alapvetően kedvező hatással járna a hazai oktatás, képzés és kutatás-fejlesztés színvonalának emelése, és ezt a célt szolgáló átalakítása. Orbánék sajnos eddig ennek az ellenkezőjét tették a tankötelezettségi korhatár levitelével, a középszintű szakoktatási rendszer szétverésével, a felsőoktatásból kivont százmilliárdokkal: ha ez így marad, évtizedekre leszakadhatunk a fejlett világ oktatási szintjétől, és ne csodálkozzunk, ha nem lesz idehaza elég szakember.

A képzett munkaerő itthon tartásának fontos feltétele a jövedelmek emelkedése is, aminek a legkönnyebben csökkenthető gátja a túlzott adóterhek lefaragása. Jelenleg nálunk a világon az egyik legmagasabb az úgynevezett adóék, azaz annak az aránya, hogy a teljes munkaerőköltségből mennyit visznek el a közterhek. Ez most nálunk 48 százalék, miközben az uniós átlag 40 körüli, a régiónk országaiban pedig jellemzően 34-38 százalék. Ennek nyomán egyrészt a vállalkozások mozgásterét korlátozza a túl magas adószint, másrészt a nettó bérek emelkedését is hátráltatja.

Gazdasági elemzők és a munkáltatói, valamint dolgozói érdekképviseletek egyaránt régóta szorgalmazzák a bérterhek jelentős csökkentését. Az ellenérv mindig az volt, hogy a költségvetés nem bírná ezt el: jelenleg egyszázalékos járulékcsökkenés nagyjából 50 milliárd forintnyi bevételkiesést okozna, és érdemleges eredményt nem hozna. Ahhoz legalább tízszázalékos lefaragás kellene, ami ötszázmilliárdos kiesést okozna, ami a GDP mintegy 1,5 százaléka.

Nos, ez megvalósítható lenne, ha az Orbán-kormány változtatna a prioritásain, és nem a presztízsügyekre, valamint a közvetlen politikai hasznot hozó osztogatásra szórná el az adófizetők pénzét. Érdemes ebből a szempontból

végignézni a jövő évi büdzsét, hány százmilliárdot szánnak finoman szólva is nem feltétlenül szükséges és soha meg nem térülő célokra. Ha ezt a pénzt a munkavégzés közterheinek csökkentésére fordítanák, mind a vállalkozások, mind pedig a munkavállalók nettó jövedelmi helyzetét javítanák, ezzel a gazdasági növekedést és a munkaerőpiacot is segítenék.

Varga Mihály fel is vetette a járulékok fokozatos csökkentésének lehetőségét, de sem az időtávot, sem a mozgásteret nem említette. A lényeg pedig éppen ez: érzékelhető hatásra akkor lehet számítani, ha viszonylag gyorsan és jelentős mértékben csökkennek a terhek, egyébként nem is vesszük észre. Ha Orbánék célja valóban a versenyképességünk erősítése és nem csupán látszatintézkedés, akkor bátran kell lépniük.

A forrás megteremhető, egyrészt a fentebb említettek alapján, másrészt pedig egy másik égető probléma megoldásával: a központosítás csökkentésével. Jelenleg nálunk a GDP felét központosítják, azaz az állam magához vonzza és újra elosztja, jórészt a túlzott méretű apparátusra költve azt. Ez utóbbi csökkentését 2010 óta ígérik Orbánék, ehelyett a költségei egyre nőnek. Ha végre tényleg lefaragnák a központi kiadásokat, ahogy azt minden szakértő régóta sürgeti, nem pedig tovább terpeszkedne az állam, ahogy most látjuk, két legyet lehetne ütni egy csapásra: százmilliárdok spórolhatók meg és fordíthatók például járulékcsökkentésre, és a felszabaduló közszférás munkaerő – részben átképzéssel – enyhíthetné a súlyosbodó munkaerőhiányt is.