Perifériák nagy bajban
Egy hete a hitelminősítők „bóvliközeli” sávba süllyesztették a portugál állampapírokat, ugyanoda, ahol a mieink vannak. Ezt megelőzően a lisszaboni parlament nem fogadta el Sócrates miniszterelnök sorrendben negyedik takarékossági programját, mire a kormányfő lemondott. Minden úgy fest, hogy Görögország és Írország után Portugáliának is az unió és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) „mentőcsomagjáért” kell folyamodnia. A baj csak az, hogy dacára az EU/IMF pénzének, a már kimentettnek mondott két euróövezeti tagország sem tud semmi jót felmutatni. Csőd van. ACZÉL ENDRE írása.
Az említett három ország igazán hősies erőfeszítéseket tett és tesz makrogazdasági egyensúlyának helyreállítására, de az euróövezet március 24–25-i csúcsértekezlete ezt nem volt képes megfelelő módon honorálni. Az úgynevezett „állandó mentőmechanizmust” csak 2013-tól vezetik be, és akkor sem annyi pénzzel (euró-százmilliárdokról van szó), amennyivel tervezték, mert Angela Merkel nem kíván olyan mélyre nyúlni a zsebébe, ahogyan azt pénzügyminisztere megígérte.
(Külön fejezetet érdemelne a vonakodás okainak kifejtése. Kötelességünk megemlíteni azonban, hogy Merkel a tartományi, Sarkozy a helyhatósági választásokon kapott egy-egy méretes pofont a minap, ami óvatossá teszi őket a közpénzek felhasználására nézve. De ha nem volnának ők, ott vannak a takarékos, semmiféle adósságválsággal nem küszködő északiak, Finnországgal az élen, akik, akár van eurójuk, akár nincs, nem hajlandók finanszírozni az állandóan túlköltekező, jobbára déli partner-, illetve testvérországokat.)
Magyarország sem jut olcsón a piacokon friss pénzhez, amely adósságának megújításához szükséges, de a tízéves lejáratú államkötvényeket tekintve a görögök hovatovább kétszer akkora kamatot kötelesek fizetni, mint mi; és lóhoszszal előttünk vannak az írek, de nemcsak ők, már lassan a portugálok is.
Ezenközben elsősorban a görög, de az ír és a portugál gazdaság zsugorodása sem látszik feltartóztathatónak, ami szoros összefüggésben van takarékossági programjaikkal. Nem kell különösebb iskolázottság annak belátásához, hogy ha az állam költségvetési kiadásainak csökkentése révén jelentős összegeket von ki a gazdaságból – visszafogja a közületi keresletet –, akkor az ilyen vállalkozásnak aligha növekedés a vége. Ezért próbálta az Orbán-kormány Brüsszel egyetértésével „elengedni”, azaz legalább kétszeresére növelni a megengedett hiánycélt tavaly nyáron, ám az akkori „görög hangulatban”, költekezésellenes hisztériában az Európai Bizottság valósággal orrba verte a kérelmezőket. (Erre jött a bankadó, a szektorális különadók sorozata, a nyugdíjpénztárak államosítása.)
Mi azonban messze nem jutottunk olyan rossz állapotba, mint a görögök, az írek, a portugálok. A takarékoskodás ezekben az országokban vagy súlyosan negatív, vagy nulla körüli növekedési adatokhoz vezetett, miáltal a GDP-hez mért görög államadósság lassan eléri a 160, az ír a 125, a portugál a 100 százalékot. Magyarország az EU átlagán, 80 százalékon áll.
(Ismét egy kis kitérő. Önmagában az adósság szintje nem mond semmit. A kérdés mindig az: tud-e az adós fizetni? A japán államadósság 200 százalék körül mozog, de a piacoknak szemernyi kétségük sincs afelől, hogy a jelentős külkereskedelmi és fizetési aktívummal rendelkező ország könnyedén fizeti, amit fizetnie kell. Alig 1 százaléknál több kamat mellett értékesíti az állampapírjait – ráadásul odahaza. De említhetném Belgiumot is, amelynek évek óta jóval 100 százalék fölött van az adóssága, ám soha nem említették a nevét a „bajosok” között. Az ugyancsak nyakig eladósodott Olaszországét is alig, mert 3 százalékponttal olcsóbban jut pénzhez, mint például mi.)
És további sötét felhők gyülekeznek a láthatáron. Lapzártakor úgy festett, hogy a nem is annyira erős inflációs nyomás (vö. energia- és élelmiszerárak) ellensúlyozására az Európai Központi Bank (ECB) némileg megemeli az euró kamatlábát, ami csak kis karcolás lesz a nem eladósodottak gazdaságán, de annál jobban megszenvedik azok az országok (és persze jelzáloghiteles magánszemélyek), amelyek eladósodtak. Meglehet, az ECB közönyös, vagy inkább doktriner. Csakúgy, mint az IMF, amely a pénzügyi egyensúly helyreállításához hitelt ad, de a növekedéssel nem törődik. Holott anélkül nincsen fönntartható egyensúly.
Egy (újabb) kamatemelés nemcsak az adóspozíciókat rontja, hanem az euró további erősítésével az érintettek versenyképességét is. Látva mindezt, az embernek valóban olyan benyomása támad, hogy jobb ma kívül lenni az euróövezeten, mint belül, mert a monetáris politika központi béklyózása valóban súlyos akadálya a felzárkózásnak. Igaz, az adókkal még mindig lehet „virmanolni” (az írek kétségbeesetten ragaszkodnak sikerük forrásához, az unióban kirívóan alacsony társasági nyereségadóhoz, amelyet a tisztességes verseny nevében el akarnak venni tőlük), itt is, ott is.
De a fenyegetettség érzése a piacokon, a beruházói körben akkora, hogy sem az ír társasági adószint, sem a magyar szja egységesítése, illetve (közepes vállalkozói körben) a társasági adó levitele nem ígér forradalmi fordulatot. Úgy fest: akármit csinálnak a súlyosan eladósodottak az adózók javára, annak csak korlátozott a hatása, ha egyáltalán. (Az egykulcsos magyar szja-t például mindenki horribilis melléfogásnak gondolja.)
Visszatérve most már ehhez a gondolathoz: valóban jobb-e kívül maradni az eurózónán, mint bent lenni? Az én válaszom: nem. Noha ezernyi probléma van, kizártnak gondolom, hogy három viszonylag kis gazdaság gondjai, sőt súlyos, szerves bajai bedönthetik az eurót. Görögország, Portugália és Írország fölé védernyő terül. Az EU 27 tagországa közül 17 használja a közös valutát, és ők semmiképp sem fogják engedni, hogy mindaz a jótétemény, amely az euróból származik, valamennyiük számára elillanjon, kicsit barokkosabb fogalmazásban: hogy egy-két notóriusan túlköltekező ország aláássa az egész rendszert.
Igaz, nem keveset kell kicsikarni náluk. Legelébb alighanem azt, hogy ütemezzék át – rövid lejáratúról cseréljék ki hosszú lejáratúra – egész adósságállományukat. Tudjuk: ennél félelmetesebb kifejezés a pénzvilágban aligha van. Az átütemezés egy végső menedék, a kudarc nyílt beismerése, ahol is a kedvezményezett valóságos szolgájává válik a kedvezményezőnek. (Nekem még vannak emlékeim a késői Kádár-rendszerből is, ahol az átütemezés nemegyszer került napirendre, és valamenynyiszer sikerült elkerülni. Hol ilyen trükkel, megoldással, hol olyannal.) De ez még mindig jobb, mint az adóssághegyet csak növelni, növelni, valósággal a prompt inkasszók világában élni, lyukat lyukkal tömni, és így tovább.
E nagy vállalkozáshoz csak egyvalami kell: gondoskodni – nemzetközileg – arról, hogy a hitelező bankok ne rokkanjanak bele az átütemezésbe, lévén az „naptári” bevételeik időleges kimaradása. Mivel azonban a görögöknek, az íreknek, a portugáloknak ma az euróövezet legerősebb bankjai hiteleznek, ezek alighanem kibírják a „perifériák” nyomását.
