Őrültség vagy kényszerűség a gyerekszámhoz kötött nyugdíj?

A javaslatot meglehetősen nagy felhördülés követte az elmúlt hetekben. 

2021. július 14., 17:26

Szerző:

Nem az a kérdés, hogy érdemes-e gyerekszámhoz kötni a nyugdíjat, hanem az, hogy kidolgozható-e olyan módszer, amely követi a termékenységi trendeket és egyensúlyban tartja a nyugdíjkasszát. A válasz igen, de az egyén felelőssége kihagyhatatlan tényező. A 168 Óra legfrissebb számában a nyugdíj kérdés is terítékre kerül. 

Szüljünk-e azért gyereket, hogy legyen nyugdíjunk, vagy ez nonszensz egy olyan társadalomban, amelyik évtizedek óta folyamatosan öregszik? Mennyire fair büntetni azt, aki nem tud vagy nem akar gyereket nevelni? Össze lehet-e kötni a gyerekszámot a nyugdíjjal? A gyerekszámhoz kötött nyugdíjrendszer nem új ötlet, a legnagyobb visszhangot kiváltó javaslat Botos Katalin nevéhez köthető. A közgazdász leegyszerűsítve abból indult ki, hogy a nyugdíjrendszer akkor lesz fenntartható, ha sok gyerek születik, vagyis ha sokkal többen lesznek a befizetői oldalon, mint a kifizetőin. Banyár József, a Corvinus Egyetem oktatója szerint azonban olyan modellt célszerű kialakítani, amely nem függ kényszeresen a reprodukciós rátától. Vagyis pontosan azért jó megoldás a gyerekszámhoz kötni a nyugdíjat, hogy ne kelljen kényszerűen gyereket szülni.

Halott pénz

A klasszikus felosztó-kirovó nyugdíjrendszer arra épül, hogy a mai aktívak befizetései finanszírozzák a mai nyugdíjasok járadékát. Azaz amit én nyugdíjasként kapok, azt a gyerekeim állítják elő. Ez addig működhet jól, amíg a társadalom újratermeli önmagát, azaz mindig van elég gyerek, hogy előállítsa a nyugdíjat. Ez már évtizedek óta nincs így. Ahhoz, hogy egy társadalom fennmaradjon – és egyebek mellett a nyugdíjrendszer is finanszírozható legyen – 2,1-es reprodukciós ráta kell. Ez most 1,54, ami egyébként dicséretesen magas az elmúlt évtizedek értékeihez képest, de beláthatatlanul messze van az ideális 2,1-től.

A nyugdíjrendszer tehát – a mai formájában – nem tartható fenn. Ma négy aktívra jut egy nyugdíjas, és ez az arány csak romlani fog. Az állam előtt három lehetőség áll: az egyik, hogy mindenféleképp felnyomja a reprodukciós rátát a nagyobb bevétel érdekében, a másik, hogy drasztikusan csökkenti a nyugdíjakat a kisebb kiadás érdekében, a harmadik, hogy jelentősen megemeli a nyugdíjkorhatárt. Az utóbbi kettő politikai öngyilkosság, kár is foglalkozni vele. Az előbbi pedig szélmalomharc. A magyar kormány is ezt próbálja elérni, de hiába. Eredmény nélkül önt irdatlan pénzt a családtámogatási rendszerbe.

Ha az egyik út járhatatlan, a másik kettő pedig nincs is meg, érdemes a térképet újrarajzolni, azaz megreformálni a nyugdíjrendszert. A reform lényege, hogy a jelenlegi rendszer leggyengébb pontjait erősítse meg. Fontos, hogy nem jó megoldás, ha a problémát elodázzuk – erről szólt a magánnyugdíjpénztárak bedarálása, a járulékplafon eltörlése is. Ezen intézkedések révén néhány évre egyensúly közelébe billent a kassza, ám ez nagyjából azt jelentette, hogy ahelyett, hogy megfoltoztuk volna a vödröt, csak beleborítottunk néhány pohár vizet.

A megoldás kulcsa a fenntarthatóság. Bár nagyon jó lenne, ha minél több lurkó futkosna a mezőn, ez nagy valószínűséggel nem fog bekövetkezni, vagyis a mostani rendszer nem fenntartható. A rendszernek úgy kell egyensúlyban lennie, hogy nem számít, hány gyerek születik. Megoldás lehet erre egy rendkívül alacsony összegű állami nyugdíj meghatározása, amelyet az egyén maga fog kiegészíteni a negyven aktív éve alatt. Ez nagyon nagy terhet ró az egyénre egyrészt a finanszírozásban, másrészt a felelősségvállalásban, hiszen már akkor el kell kezdeni a kemény spórolást, amikor ezernyi egyéb feladat is van, diákhitel, lakáshitel, gyerek, túlóra.

Megoldás lehet egy olyan, gyerekszámra épülő nyugdíj, amely rugalmasan veszi figyelembe a nevelt gyerekek számát (és iskolai végzettségét). „Ma gyereket vállalni gazdasági szempontból nem éri meg, ezért kompenzálni kell azokat, akik mégis megteszik, hiszen ebből a társadalom is hasznot húz” – mondta a 168 Órának Banyár.

Kötelező és csökkenthető járulék 

Egy gyerek felnevelését az egyén és a társadalom is finanszírozza bizonyos arányban – az előbbi egyértelmű, az utóbbiba a befizetett adóból finanszírozott oktatási rendszer vagy akár a családi adókedvezmény is beletartozik. Ha az egyéni vállalás mondjuk a teljes összeg kétharmada, akkor ezt a részt a nyugdíjakban lehet kompenzálni. Azért épp a nyugdíjakban, mert ez az az életszakasz, amikor az ember támogatásra szorul, mert már nem feltétlenül tudja eltartani magát.

A modellben a befizetés két részből áll, egy kötelező és egy csökkenthető részből, és e kettő teljesen elválik egymástól. A kötelezőt mindenkinek be kell fizetnie. Ez voltaképp az az összeg, amivel a társadalom a mi felnevelésünkhöz hozzájárult. Ezt nem kellene folyamatosan fizetni az aktív évek alatt, hanem csak 30-35 évig. Ha ez megvan, azzal az egyén letudta a kötelezőt, törlesztett a társadalomnak. A járulékfizetés csökkenthető része lenne az, amelyet a gyerekek születésével vissza lehet vágni. Hogy hány gyerek után nullázódna le ez a fizetnivaló, azaz hogy mennyi az átlagos nyugdíj, az a kormányzati szándéktól függ.

Maga a nyugdíj egy pontrendszer szerint számítódna, és nem a befizetett járulékok mindenkori összegétől függene. Annál nagyobb lenne a nyugdíjszorzó, minél több és minél magasabb végzettségű a felnevelt gyerek, azaz a gyerekesek járadéka magasabb lenne, mint a gyerekteleneké. Az állam az alacsonyabb járulék és a magasabb járadék révén zetné vissza azt, amit az egyén a gyerekére költött. 

Kézbesítik a nyugdíjasoknak a rezsiutalványt

Egy postás rezsi-utalványt kézbesít egy XIII. kerületi nyugdíjasnak 2019. szeptember 1-jén. Fotó: Mohai Balázs / MTI

A kétféle járulékból kétféle járadék is képződne, és ennek a modellnek voltaképp ez a kulcsa. A nyugdíjkiadás mindig ahhoz igazodik, hogy hány gyerek, hány pont van mindösszesen a rendszerben. Ha kevesebb a gyerek, akkor az aktív évek alatt befizetett többletjárulék adja a nyugdíjak forrását, ha több, akkor pedig egyszerűen több személy fogja fizetni a kötelező járulékrészt. Ebben a rendszerben teljesen mindegy, hogy hány gyerek születik, hiszen a modell mindenképpen egyensúlyban marad – mutat rá Banyár. Ettől függetlenül lehet olyan ösztönzőket építeni az adórendszerbe, hogy több gyerek szülessen, de ennek célja nem a nyugdíjrendszer fenntarthatósága.

A modellnek szükségszerű alkotóeleme az egyéni számlás nyilvántartás, hiszen csak így lehet garantálni, hogy mindenki megkapja a neki járó kompenzációt. Ezzel együtt a nyugdíj egyfajta családi járadékszámítás szerint alakulna, azaz a két szülőnek együttesen számolná ki a rendszer a nyugdíját. A válást, az egyszülős modellt ugyanúgy tudja kezelni a rendszer, mint a rendszeres munkahelyváltást, vagyis ezek akár többször is változhatnak az aktív évek alatt, így a mozaikcsaládok felépítése is leképezhető.

Felelősségvállalás minden szinten 

A javaslatot meglehetősen nagy felhördülés követte az elmúlt hetekben. A kritikák legnagyobb része abból az egyébként téves feltételezésből eredt, hogy a modell lényege a gyerekvállalási kedv javítása, ezáltal épp a felosztó-kirovó rendszer lényegét nem számolja fel. Ez nincs így, sőt. Hogy miként befolyásolná a nyugdíjkassza alakulását a reform, az kormányzati döntés kérdése. A modellt be lehet állítani úgy, hogy a gyerektelenek ne kerüljenek rosszabb jövedelmi pozícióba, és úgy is, hogy kevesebb nyugdíj járjon nekik. Fontos azonban, hogy felmenő rendszerben minden érintett már előre számolhatna ezzel, vagyis senkit sem érhetne meglepetésként egy pozíciócsökkenés. 

Felmerül a kérdés, hogy ha ez ennyire jó dolog, akkor miért nem vezették be sehol a gyerekszámalapú nyugdíjrendszert. Banyár szerint egyébként már most is gyerekszámalapú a rendszer, csak össztársadalmi és nem egyéni szinten, és pont ez a gond.  Valószínűleg a gyerek „beárazása” jelenti az egyik problémát, illetve az a hozzáállás, hogy a család kicsi kincse egyben „közjószág” is. Érdekes, hogy a gyerekszámtól függő nyugdíj ötlete élénk vitákat vált ki, ám a pontosan ugyanezen az elven alapuló családi adókedvezmény természetes. Pedig az sem szól másról, mint hogy a gyereket beárazza az állam, és több gyerek után több támogatást nyújt. Nem is keveset.

Az egész felosztó-kirovó rendszer arra a rossz analógiára épül, hogy a „befizetés” az a járulék, és nem a gyermek maga. Könnyű volt ezt benézni, hiszen egyrészt a járulékfizetés mint pénzáram jobban látszik, másrészt a nyugdíjrendszer számára a gyerek láthatatlan. Csak akkor kerül az ember fókuszba, amikor munkába áll, előtte csak úgy van. Innen pedig egy lépés, hogy a gyereknevelés és a nyugdíj két teljesen külön téma legyen. Egyébként Franciaországban már befolyásolja a nyugdíj összegét a gyerekszám, tehát valami elmozdulás azért látszik.

Hogy itthon miért nem merült fel ez a kérdés komolyan a mindenkori kormányzatban? Leginkább a négyéves felhatalmazással működő demokrácia miatt. A nyugdíjrendszert évtizedekre kell tervezni. A leginkább érintett társadalmi réteg a 45 év alattiak, hiszen nekik lesz új rendszerük. Őket viszont ez a téma még nem érdekli, következésképp nincs meg a választói nyomás. Akit érdekel a nyugdíj, az már kapja vagy közel van hozzá. Az ő esetükben azonban nem jöhet már szóba reform, csak toldás-foltozás, illetve szavazatszerző intézkedések, mint 13. havi nyugdíj, svájci indexálás. Ezt kellene meghaladni egy felvilágosult politikai elitnek.

A cikk a 168 Óra 27. számában jelent meg.

(Kiemelt kép: A kébesítő pénzt számolja egy nyugdíjas lakásában. Fotó: Varga György / MTI)

Sajtóinformációk szerint az Európai Bizottság rohamtempóban írhatja át a hatályos vámszabályokat, és még júliusban előállhat velük. Így a filléres termékeket árusító Temu az elemi lényegét veszítheti el.