Önmagad elől nincs

GRECSÓ KRISZTIÁN

Felveszi a kabátját és elindul, nem tudja, hová és miért, csak megy, de nem a faluba, hanem tovább a telepen, a Kurca partján. Apró kockaházak gubbasztanak a telepen, mintha szégyellnék, hogy vannak. A kopár ágak szürkék, ahogy az ég is, összeolvad minden, komor köd az utca, a határ, a folyó völgye, világítanak az ablakokban a karácsonyfák, duruzsol a tévé, az üres utcán fujtós füstszag van.

Balról biciklik és egy félig nyitott ajtó, Hilda még sohasem volt egyetlen kocsmában sem itt, de most gondolkodás nélkül benyit, a pulthoz megy, körbenéz, mint aki provokálni akarja a férfiakat, határozottan köszön, de csak morgást kap vissza. A sárga cserépkályha és a villogó műfenyő mellett férfiak kártyáznak, a pult mögött senki, meztelen nő rongyos képe lóg a falon, az egyik kártyázó feláll, elindul feléje, ő köszön és mosolyog is, tanárnőnek nevezi, fura, gondolja, hogy mindenki tudja, kicsoda ő, pedig csak a falu töredékével érintkezik. Bort kér. A csapos megrázza a fejét.

„Nincs a tanárnőnek való.”

Hilda hálásan mosolyog, de nem mond semmit, nem kívánja a sört, „csak lőrét mérünk, ezeknek az is jó”, emeli föl a hangját a csapos, a kályha mellől megint morgás jön válaszként, de másféle, ez jó morgás, gondolja, és mégis sört kér, meg vodkát, a csapos először poharakat mos, ő meg csak most veszi észre, hogy minden ragad, a pult mocskos, az összes pohár koszos, a csapos követi a tekintetét, aztán rámosolyog, szemérmetlenül, szinte büszkén. Előbb a vodkát kapja meg, lehajtja, a csapos bólint, mintha helyeselne vagy jóváhagyta volna, hogy meg sem rezdül, csapolja a sört.

„Hol lakik Gábor Antal?”, kérdezi hirtelen, és belül megszólalnak benne a szirénák, a vészcsengők, hogy ezt nem lett volna szabad, de csak mosolyog és vár, a csapós bólint, „valahol itt, a telepen”, mondja, és a kártyázók felé fordul.

„Hol lakik a Gábor tanár?”, kérdezi, így mondja, „Gábor tanár”.

Hilda csodálkozik, miért mondja ilyen furcsán, aztán éppen akkor, amikor rájön, hogy biztosan azért, mert maguk között nem így nevezik, az egyik kártyázó, a legnagyobb, egy széles vállú, szakállas, munkaruhás férfi visszakérdez, hogy „ki az?”.

„Bubus”, mondja röhögve a csapos.

„Akkor úgy mondjad, bazdmeg”, feleli a szakállas, és iszik a söréből, „Pinabubus itt lakik a Tisza utcában, Kisnagyság, az utolsó utca a faluban”.

Hilda bólint, hogy köszöni, leül a pult mellé, a csapos visszamegy a lapjaihoz, két ünnep között vannak, amúgy szinte üres a kocsma, rajtuk kívül két öreg van még a kocsmában, az egyik mintha aludna, a másik viszont őt figyeli, régi öltönyben van, csíkos ing, a maga módján elegáns, kortyol a söréből, ez már annyira ciki, gondolja Hilda, hogy talán nem is lesz belőle pletyka, ha valaki ennyire ostoba, az nem gyanús, ezzel nyugtatja magát.

Az elegánsabb idős férfi feláll, elindul feléje, ő meg legszívesebben felugrana és kirohanna a kocsmából, nem akar beszélgetni senkivel, de nem bír vagy nem akar elmenni, a férfi túlmegy rajta, most meg szinte csalódott lesz, annyira megrémült, hogy ez az érdektelenség sérti, az öreg már tétovázik, majdnem belép a vécé ajtaján, de meggondolja magát, mégis visszamegy, kihúzza magát, begombolja a zakóját.

„Ne menjen oda, kisasszony, családja van, ünnepek vannak, biztos otthon van a neje, magának sem lesz az jó.”

Majdnem kimondja, hogy nem akart odamenni, de lenyeli, ha nem akar, akkor miért kérdezte, egyáltalán miért van itt, megrázza a fejét, hogy nem, nem megy, a férfi bólint és bemegy a vécébe.

„Csak menjen oda nyugodtan”, mondja a szakállas az asztaltól, a kártyázók leteszik a lapot, „eddig mindig megúszta, egyszer valaki odamehetne”.

Hilda nevet, hogy neki semmi köze a tanár úrhoz, azon túl, hogy kollégája, „és...”, de a férfiak elkezdenek kártyázni, nem várják meg, hogy ő befejezze, elég, hogy a szakállas visszafordul a lapjaihoz, a többiek is újra a partiban vannak.

Magára rántja a kabátot és kiront az utcára, a levegő jót tesz, nem is vette észre, hogy milyen nagy a füst odabent, valamiről eszébe jut, hogy a magányos karácsony után szilveszterre sincs programja, de elhessegeti a gondolatot.

Nagyon hideg van. A Tisza utca sarkán gondol először komolyan rá, hogy ő tényleg a szeretőjéhez megy, de megnyugtatja magát, hogy ha akarna sem tudna, hiszen csak az utcát tudja, a házszámot nem. Ettől megkönnyebbül. Elindul be az utcába, néhány függönyön kinéznek, szemek villannak rá, éget a pillantásuk, mégis megy tovább, a harmadik kapun ott van a kolléga neve.

Hildának egy régi mese jut az eszébe, talán azért, mert pontosan egy ilyen parasztházba képzelte el, mint ez. A nevelőanyja olvasta fel neki, hogy volt valaha az a szegény család, akikhez beállított a falusi gazdatiszt, motorral, igen, oldalkocsis Pannónia motorral jött, fura, modern mese, és ő egy erre halálosan hasonlító házat képzelt el, ahová a gazdatiszt ételt meg italt hozott, ajándékot és karácsonyfát, a gyerekek örültek nagyon, mert semmijük sem volt, de a parasztnak rossz érzése lett, gyanús volt neki az ajándék, az asszony meg enni adott belőle, feldíszítette a csodálatos fát, és amikor már készen voltak, megint kopogtak, és a gazdatiszt szégyenkezve elnézést kért, hogy tévedés történt, rossz helyre adta a pakkot. De a fát már nem lehetett kihúzni, gyökeret eresztett, és a kis Hilda csak sírt és sírt, mert nagyon megszerette az igazságos karácsonyfát, és utálta a gonosz uraságot.

Elindult befelé, nem tudta, miért megy, de nem bírt nem menni. Benyomta az ajtót, engedett, meleg és hagymaszag jött kifelé, „hagyd nyitva kicsit”, kiabálta bentről egy hang. Az ő hangja. Belépett, a férfinak húsdarabok voltak a kezében, éppen egy pöttyös lábasba rakta be, Hilda hirtelen arra gondolt, hogy ő azt inkább tejesnek használná, mint pörköltfőzésre, de ahány ház, ugye, annyi szokás.

„Édes istenem”, sziszegte a férfi, „hát te mit akarsz, minek jöttél ide?”

Hilda meg csak mosolygott némán, bután, fáradtan, mert nem tudta, hogy miért ment oda. Csak egyet értett ebben a pillanatban: önmaga elől nincs menedék.