Október 23 és a demokratikus rendszerkritika

Ma Magyarországon három egyenrangúan fontos politikai feladat van: az Orbán-rendszer kritikája után meg kell fogalmazni az Orbán-rendszer alternatíváját, az elmúlt 20 év kritikája után meg kell fogalmazni az elmúlt 20 év alternatíváját, és a szélsőséges globális piaci folyamatok kritikája után meg kell fogalmazni azok alternatíváját.

Az Orbán rendszer az elmúlt 22 év betetőzése. A rendszerváltás hibáira adott elképzelhető legrosszabb válasz. Eltűnt a demokrácia mögül az értékkonszenzus? Hát verjük szét alkotmányosság intézményeit is, alkotmánybíróságtól a médiáig. Kudarcot vallott a lefelé versengő fejlődési modell? Nyomjuk még lejjebb a munkavállalói jogokat és a társasági adót, kössük plafonhoz a segélyt, csökkentsük a munkanélküli segélyt, vegzáljuk a rokkantakat, vonjunk ki még több forrást az egészségügyből és az oktatásból. A kettészakadt társadalom vesztes oldala egyre hangosabban jajveszékel? Betonozzuk be az egykulcsos adót, a veszteseit pedig zárjuk politikai gettóba, kössük regisztrációhoz a választási részvételt! Nem tetszettek a szocialista agrároligarchák? Neveljünk ki fideszes agrárbárókat! Nem tudták a természetes környezetünk hanyatlását megállítani az erre hivatott intézmények? Bontsuk le őket, nemzeti parkoktól hatóságokon át zöld szervezetekig!

Aki zöld, demokratikus és a társadalom kettészakítását megállító politikát akar, annak első feladata ma Magyarországon Orbán dúlásának megállítása: le kell váltanunk Orbán Viktort. Viszont az ország megújítása, Magyarország talpra állítása nem fog működni, ha az elmúlt 20 év lejtőjén indulunk el újra. Ha a politika nem kínál felemelkedési esélyt a 4 millió mélyszegénynek, ha nem védi meg a leszakadástól rettegő alsó középosztályt, ha nem épít előre fedezéket a jövő generációinak az éghajlatváltozás ellen, ha nem tudja felszámolni az állammal összefonódott jobb és baloldali oligarchák uralmát, ha az üres szimbolikus szekértábor-harcok helyébe nem tud tartalmi kérdéseket és releváns szakpolitikai dilemmákat állítani, akkor az Orbán-rendszer (és a szélsőjobb) újra fog termelődni. Ezért az Orbán-rendszer kritikája mellett meg kell fogalmazni az elmúlt 20 év kritikáját és alternatíváját.

Aki az elmúlt 20 év kudarcaiból, és nem utolsósorban a 2008-tól napjainkig tartó globális gazdasági válságból levonja a tanulságokat, az rájön, hogy a magyar újkapitalizmus szélsőséges piaci folyamatai gazdasági, társadalmi és környezeti értelemben is fenntarthatatlanok. A piacok végzetes kilengéseinek és önzésének csak a közösségek és a politika szabhat határt. A szélsőséges piaci folyamatok között lefelé versengő modell nem csak magyar sajátosság, hanem a világgazdaság működésének sajátossága az elmúlt 30 évben. Ezért erős és új alapokra helyezett európai együttműködésben szükség van bizonyos nemzetközi játékszabályok reformjára is, a szigorúbb pénzügyi szabályoktól a spekulatív tőke megadóztatásán át az erős nemzetközi szociális és környezeti minimum szabályokig. Nemzetállami szinten pedig csak a felfelé versengő, az emberbe befektető, a jóléti államot nem szétverő, hanem az egészségügy és az oktatás fejlesztésén keresztül a humántőke termelékenységét javító politikával lehet tartósan fejlődő pályára állítani az országot.

Viszont a szélsőséges piaci folyamatok kritikája nem képzelhető el működőképes és minimálisan minőségi, rángásoktól és korrupciótól mentes kormányzás, tehát az elmúlt 20 év kritikája nélkül, végső soron pedig a szélsőségesen igazságtalan, jövő és ember-ellenes valamint demokrácia-korlátozó Orbán-rendszer meghaladása nélkül. Ezért ma zöldnek, demokratának, rendszerkritikusnak, baloldalinak, liberálisnak és alkotmányos jobboldalinak az a dolga, hogy egy élhető, az elmúlt 20 év és a gazdasági világégés hibáiból tanuló Magyarország jövőjét állítsa szembe Orbán világával.

A folytatásért kattintson ide: