Nincs többé kelta tigris

Írország önnön ügyességének és az uniós támogatásoknak köszönhetően Nagy-Britanniánál is vonzóbb hídfő lett a kilencvenes években az Európa felé nyomuló multik számára. Fiatal, képzett, angolul anyanyelvi fokon beszélő munkaerőt és páratlanul előnyös – 12,5 százalékos – társasági adót kínált; emellett jó infrastruktúrát, könnyű és gyors közlekedést bárhová. Meg eurót.

A külföldi működő tőke hihetetlen mértékű beáramlása azzal járt, hogy a szerény és ódivatú ingatlankínálat gyorsan átalakult. A honi munkaerő fokozódó jóléte és a multik tömeges megjelenése folytán 1994 és 2006 között a lakás- és üzleti célú ingatlanok ára az ötszörösére (!) nőtt. A bankok vérszemet kaptak. Hiteleztek boldognak-boldogtalannak, a kihelyezett hitelek szilárdságát, az adósok fizetőképességét viszont nemigen ellenőrizték, ám olyan fokon vettek fel maguk is hiteleket a pénzpiacon, ami idővel már nagyságrendekkel haladta meg az egész ír nemzeti jövedelmet.

A kormány és ellenőrző szervei néma jóindulattal „ministráltak” ehhez a vállalkozáshoz. Lehet, hogy nem vették észre: ha egy költségvetés egyetlen ágazat, az építőipar és az ingatlanfejlesztés adóira támaszkodik, akkor éppolyan monokultúrás gazdaságot teremt, mint a kizárólag olajjövedelmeikből élő s így az olajár ingadozásától függő országok, Oroszországtól az Arab-öbölig? A kérdés immár költői.

Amikor beütött a válság, és az „ingatlanlufi” az angolszász világ három legjelentősebb színterén, az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában és Írországban kipukkadt, az ír bankok súlyos válságba kerültek. Dublinban is napirendre került a bankmentés, csak épp az ír kormány valami egészen szélsőséges lépésre szánta el magát. Államosította legnagyobb bankjainak többségi tulajdonát, s jótállt összes (!) adósságukért. Ilyet mások nem csináltak.

Az ír kormány két éve csak fizet és fizet. Hogy miből, könnyű kitalálni: az adófizetők pénzéből, brutális megszorítások révén. Mostanra jutott el oda, hogy noha még mindig van 20 milliárd eurónyi tartaléka abból a pénzből, amit az Európai Központi Bank ír államkötvények felvásárlásával juttatott neki, a piacok a múlt héten kezdtek vért szimatolni. Akkor hozta nyilvánosságra a két legnagyobb ír bank azt az adatot, hogy a betétesek június és szeptember között 23 milliárd eurót vettek ki számláikról, s egyben megkezdődött az ír állampapíroktól való szabadulás is. A piacok tehát jóval előbb reagáltak, mint azt a nyilvános adatok szükségessé tették volna.

Ezt észlelvén, s elébe menve egy újabb, görög típusú válság kialakulásának, az unió és az IMF rálépett a pedálra. Valósággal „kitaposták” a szuverenitásukra oly büszke írekből, hogy vegyék igénybe a segélycsomagot (amely a magyarénak négy-ötszöröse), azaz vonjanak maguk elé pajzsot, míg nem késő. Cserébe fogadják el a segélynyújtók diktátumát. Mert ha az ír kormány fizetésképtelenséget jelent, az másokra nézve is katasztrofális következményekkel járhat.

Senki nem hitt nekik

Volt itt egy jelentős különbség. A görögöknek könyörögniük kellett a segélycsomagért, miközben az írek ragaszkodtak ahhoz, hogy saját erőből oldják meg a gondjaikat. Önmagukon kívül azonban ezt senki más nem hitte el.

Már nemcsak róluk, nemcsak a bajból kikecmeregni nem is igen tudó görögökről van szó, hanem Európa más szereplőiről is: Portugáliáról és Spanyolországról, de talán a nyakig eladósodott Olaszországról is. Az említett háromnak, de különösképp Portugáliának és Spanyolországnak „strukturális gondjai” vannak a gazdaságával, amelyek csak arra alkalmasak, hogy a veszteségeket újra- és újratermeljék. Ebből adódóan a piacok jelentős felárral hiteleznek nekik: a tízéves lejáratú spanyol államkötvény 200, a portugál 400, az ír 600 bázisponttal haladja meg a referenciának számító német papírok hozamát, ami rettenetes teher.

Az Európai Központi Bank (ECB) ennél jóval alacsonyabb kamat mellett vásárolta fel államkötvényeiket, de egy ponton leállt, mert a „kiöntött pénz” okozta inflációs nyomás már konfliktusba került a bank alapfunkciójával: az euró romlásának karbantartásával. Ez a lehetőség elesett. Marad tehát az a hatalmas – jobbára ígérvényekre támaszkodó – 700 milliárd eurós, még idén májusban létrehozott rendkívüli (EU+ECB+IMF) válságelhárító alap, amely úgy 5 százalékos kamat mellett biztosítja a kedvezményezetteknek azt, hogy akár évekig ne kelljen a szabadpiacon pénzt felvenniük, vagy az ECB kötvényvásárlásában bízniuk.

Az „ír segélycsomag”, amely tárgyalás alatt áll, minimálisan 80-90 milliárd eurós lesz, de meghaladhatja a 100 milliárdot is. A portugálról még nem tudni, mekkora lesz, de biztos, hogy az ottani (ír típusú) ellenállás dacára is fel fogják kínálni, mert a portugálok de facto ki vannak szorulva a nemzetközi pénzpiacról, ők még az ECB köldökzsinórján lógnak, amíg lóghatnak. Mindenesetre Lisszabonban okozta a legnagyobb megkönynyebbülést az ír behódolás híre, mert így legalább ragályos fertőzéstől – a pénzpiacok újabb pánikjától – nem kell tartaniuk. Nota bene: nekünk sem, akik körülbelül ugyanannyiért tudjuk értékesíteni tízéves lejáratú kötvényeinket, mint ők.

Sztrájkok nélkül

Noha az írek helyzete a legcudarabb (az államháztartás GDP-arányos hiánya verdesi a 40 százalékot), Írországra mégis optimizmussal tekint a világ, mert a „smaragd sziget” kedvező adottságai megmaradtak: a működő tőke áramlik befelé, a gazdaságnak strukturális bajai nincsenek, és a jónép mindenféle sztrájkok nélkül nyugszik bele abba, hogy a hajdani jólét odavan, illetve a túlzott jólétért (Írország tegnap még az EU harmadik leggazdagabb tagjának számított) most benyújtja a számlát a világ.