Még a csapból is...
Orbán politikai karrierje – ha jól emlékszünk – két elvi tétel meghirdetésével indult: a kommunistagyűlölet nyilvános és elszánt meghirdetésével és az oroszok „bátor” felszólításával: „Távozzanak!” Azóta is rajta ragadt: „Rendkívüli bátorságot tanúsított, egyedül merte megtenni, nem félt a piszkos ÁVH-s pribékektől, a kommunista hatalomtól, a diktatúrától.” Ez már ekkor is „mimikri” volt: a nép gátlástalan becsapása, hiszen nem is túl szűk körökben tudni lehetett arról, hogy mintegy két éve folynak a tárgyalások a két ország kormányai között az itt állomásozó szovjet katonaság kivonásáról, illetve ennek nem egyszerűen megoldható részleteiről.
De hát ez a mozzanat a bizonyító példája annak, hogy ez a viselkedési forma Orbán politikusi habitusának fontos, alapvetően meghatározó része, alkotó eleme azóta is, amit mára művészi szintre emelt. Életnek, politikájának nem létezik olyan szegmense, ahol a hazugságot, a „cél szentesíti az eszközt” elvet ne részesítené előnyben minden erkölcsi, politikai és egyéb racionális ok, megfontolás, mondjuk a nemzeti érdekek ellenében. Az atomerőmű-téma bedobásával Orbán saját ázsióját is próbálja emelni. Nem fogad Washington? Majd fogad Putyin, aki ma még mindig a világ egyik nagyhatalmának számító Oroszország első embere. Elég csak a térképre nézni, s látható: a nemzetközi politikában sem leírható tényező.
Számítása részben bejött: még a vízcsapból is a beláthatatlan jövőről, az atomerőmű új blokkjairól folyik a vita. Orbán pedig nyert lélegzetvételnyi szünetet az ellene folytatott ellenzéki kampányban.
Lovas Erzsébet
E-mail
