Más bolygón élünk
A „hamis tudat” fogalmát Marx és Engels honosította meg a Német ideológiában (1846). A hamis tudat olyasvalami, amikor az ideológia(i felépítmény) nincs összhangban a gazdasági alappal. A fogalmat manapság nemigen használják; már a szerzők miatt sincs divatja a használatának. Sajátos módon a marxi gondolatot Radek Sikorski lengyel külügyminiszter „exhumálta” a minap, éspedig egy angliai előadásában, roppant erős eurofil, egyszersmind anti-euroszkeptikus éllel. Mondandójának lényege az volt, hogy a brit konzervatívok euroszkepticizmusa ellentétes a szigetországra (amúgy) jellemző „gyakorlatias józan ésszel”, hiszen Nagy-Britannia minden gazdasági érdeke az unió mellett szól. ACZÉL ENDRE írása.
Lengyelország nevében ezt mondta Sikorski: „Mi [azonban] Németország és Franciaország partnerei kívánunk lenni egy erős, demokratikus európai politikai-gazdasági térség vezetésében. Nem akarunk ütközőövezet lenni Nyugat-Európa és egy Oroszország által uralt, kevésbé demokratikus eurázsiai térség között.”
A lengyel külügyminiszter hajdanán Oxfordban tanult, együtt, sőt egy „bajtársi szövetségben” (ezen javarészt közös ivászatok értendők) azokkal az emberekkel, akik ma Nagy-Britanniát vezetik: Cameron miniszterelnökkel, Osborne pénzügyminiszterrel. Három évtizede az egyetemi anyatejjel szívta magába az imént említett bajtársak eredendő euroszkepticizmusát. Ma – és gondolom, nem is tegnap óta – úgy vélekedik viszont, hogy azok az evezőmozdulatok, amelyek a brit politikát fokozódó mértékben a föderalizálódni akaró unió partvonalára sodorják, egyfajta megkövült, hamis tudat termékei, és a károkozáson (elszigetelődésen) kívül semmi hozadékkal nem járnak. Mindenesetre a Donald Tusk vezette Lengyelország ma nem keres brit–amerikai (atlantista) ellensúlyt a német–francia tengellyel szemben; épp ellenkezőleg: ahhoz igazodik.
Sok minden más mellett ez derült ki tizenegy uniós ország külügyminiszterének szeptember közepén Varsóban kiadott közleményéből, amely átfogó képet festett arról, hogy ők (Németország, Franciaország, Spanyolország, Olaszország, Portugália, a Benelux-államok, Ausztria, Dánia és a házigazda) hogyan képzelik a „több, nem kevesebb Európát”, amely a jelenleginél áramvonalasabb, hatékonyabb és főként összetartóbb – ellenőrizhetően demokratikus, átlátható módszerekkel operáló – uniót szegezne szembe az Európa „számos pontján tapasztalható nacionalizmussal és populizmussal” (szó szerinti idézet, címzettek nélkül, de a megfejtők ujja London mellett Budapest felé is mutat).
A brit nacionalizmus ütközése a föderális Európában hívő Németországgal közmondásos, nem igényel bizonyítást. Mégis, nyugtázom, hogy se a tizenegyek javaslattömege, se a brit különállásra reflektáló Sikorski-előadás nem előzmény nélkül való. Angela Merkel hónapok óta szorgalmazza, hogy módosítani kéne az uniós szerződéseket, éspedig olyképpen, hogy az eurózóna tagországai, illetve a zónához csatlakozni akarók nemzeti szuverenitásuk egy újabb szeletét engedik át a föderalizált eurózónának, nem utolsósorban adó- és költségvetési politikájuk előjogként való kezelésének feladásával.
Nagy-Britanniának nincs eurója, és ebből az egészből nem kért és nem kér. Amiképp az Európai Bizottságnak abból a tervéből sem, hogy az Európai Központi Bank legyen az eurózóna pénzügyi felügyelője, és létesüljön közös felügyelet a nemzeti költségvetések fölött is. Továbbá a német külügyminisztérium – mint ötletadó – a föderalizált gazdaságpolitika elvét kiterjesztendőnek javasolta a kül- és védelmi, sőt a határőrizeti politikára is (közös hadsereg, közös határőrség a schengeni térségben), ami aztán tükörformában jelent meg a tizenegyek dokumentumában, amelynek aláírói között nincs ott Nagy-Britannia (de ott volt két nem euróövezeti ország: Dánia és Lengyelország).
Hosszú birkózás kezdődik most az unióban, kivált az euróövezetben. Az uniós közbeszédet mostantól a tizenegyek dokumentuma tematizálja. De nem mindenütt.
Orbán Viktor magyar miniszterelnök, aki ópusztaszeri beszédében azt tanácsolta honfitársainak, hogy „olvassanak a jelekből”, a jelek szerint se a tizenegyek dokumentumát nem ismeri, se a Sikorski-előadást nem olvasta. Megvallom, rémüldözve böngésztem ópusztaszeri és lakiteleki előadásait, a Szegedma.hu internetes portálnak adott interjúját, mindvégig remélve, hogy az Európa jövőjére vonatkozó, közismerten sötét vízióin és az ultranacionalista és populista narratíván kívül lesz akár egy mondatocska mondanivalója is az „európaiakat” foglalkoztató nagy kérdésekről. Reményeimben csalatkoztam.
Más bolygón élünk, úgy fest. Miközben az európai projekt, e közös teremtény alkotói és résztvevői azon „agyalnak”, miként lehetne a nagyobb fokú összetartás, szolidaritás, közös felelősség felé taszigálni az érdekelteket, Orbán hevesen óv (név nélkül persze) azoktól a „másoktól”, akik „megmondják nekünk, kik vagyunk, és miként éljünk” (Lakitelek). A miniszterelnök ugyanúgy tenne, mint a hajdani MDF alapító atyái (figyelem, csúsztatás!): „saját kezünkbe” venné „saját sorsunk alakítását”. Ez volna tehát az ideológia, a Sikorski által hamis tudatként megjelölt valami, hiszen legyen elég annyi, hogy ha nincsenek uniós felzárkózási támogatások, akkor Magyarország a „saját kezéből” egy fillért se tudna kivenni beruházásokra. Egy fillért se!
Orbán szerint viszont: „Magyarország ma erősebb, mint volt, és nincs senkinek kiszolgáltatva. Minden gondot meg tudunk oldani egyedül, saját erőből, még a pénzügyi és gazdasági bajokat is.” Ha nem IMF-hitellel, akkor anélkül, legföljebb drágábban.
De elhangzottak keményebb és hazugabb dolgok is Lakiteleken, a sátormegemlékezésen. Ismét idéznék: „Magyarország akkor lehet sikeres, ha a saját útját követi, [merthogy] az Európai Unió polgárai 28 úton haladnak, [és nekünk] más utat kell választanunk, mint azoknak, akik a válságot okozták, és láthatóan azóta se boldogulnak vele.”
Ez valóságos becsmérlés. Eltekintve most már attól, hogy az uniónak ma még csak 27 tagja van (Horvátország lesz a 28.), de létezik két olyan gazdag, nem uniós ország is (Norvégia, Svájc), amely a mi egységes piacunkhoz való korlátlan hozzáférés fejében óriási összegekkel járul hozzá a miáltalunk is „lefejt” közös költségvetéshez – nos, eltekintve mindettől épp arról van szó, hogy a huszonheteknek legalább a fele a „saját” út helyett a „közöset” keresi, és a Németország vezette közösségben hatalmas elszánás létezik arra nézve, hogy mindenáron leküzdik az euróövezet válságát. Előbb-utóbb boldogulni fognak, akármit mondjon is Orbán.
A magyar miniszterelnök fel se fogja, mekkora erő lakozik a németekben meg az Európai Központi Bankban. Talán el se hiszi, hogy egy Európai Valutaalap formájában (amint a tizenegyek javasolták) lesz a Nemzetközi Valutaalapnak (IMF) alternatívája. És ezek a „mások” – tetszik, nem tetszik – meg fogják mondani a válságtól szenvedőknek, hogy „miként éljenek”.
Sőt, só a sebbe: az Európai Tanácsban, de még a felértékelni szándékozott Európai Parlamentben is meglesz az akár kétharmados többségük hozzá. Az euróövezeten kívüli Lengyelország a maga integrációs eltökéltségével húzni fogja a viszonylag elmaradott kicsiket és közepeseket. (Még az is előfordulhat, hogy maguk a britek is elgondolkodnak Sikorski szövegén. Minden adottságuk megvan hozzá, hogy kül- és biztonságpolitikában 500 millió ember „vezérkosai” legyenek – nem beszélve arról, hogy a nap végén talán hatással lesz rájuk az a szimpla tény, hogy teljes kereskedelmük 50 százalékát az unió egységes piacán bonyolítják...)
(Az írást teljes terjedelemben elolvashatja a 168 Óra hetilap legfrissebb számában.)
