Magyarország a saját jövőjét veszélyezteti

Rohamosan csökken a harminc év alatti tanárok aránya. 2001-ben még 16 százalék volt arányuk, 2010-ben már csak 9 százalék. Ma még valóban a gyerekszámhoz képest magasabb a pedagóguslétszám, de bizonyos szakokon (természettudományok, idegen nyelv) már gondok vannak, hosszú távon pedig az oktatás mindennapos menetét veszélyeztetheti az állandósuló tanárhiány – írta a

Európa több országában már tanárhiány van, és úgy tűnik nemsokára nálunk is megjelenik ez az eddig nem tapasztalt jelenség. Míg a kilencvenes és kétezres években leginkább az volt a gond, hogy fajlagosan kevés tanuló jutott egy pedagógusra, amit nem tudott a rendszer finanszírozni, most úgy tűnik, sikerül átesni a ló másik oldalára.

A mai pedagógusok zöme negyven éven felüli, viszont utánpótlás nincs. Ennek okai sokrétűek. Egyrészt a ma már tényleg arcpirítóan alacsony tanári jövedelmek nem vonzzák a fiatalokat, másrészt pedig az a kevés elszánt fiatal is nehezen tud belépni az idősebbek által telített pedagógusi munkaerőpiacra.

Már ma is lasszóval kell fogni a fizika tanárokat, de valószínűleg más területeken is lesznek hiányok. Ezt a problémát a jelenlegi oktatáspolitika egy helyettesítési rendszerrel próbálja orvosolni, ahol egy megadott tanári poolból lehet majd kirendelni az éppen megfelelő szakos tanárt oda, ahol hirtelen tanárhiány alakul ki.

Az ilyen ad hoc kirendelt tanárok viszont tényleg csak a kötelező tananyagot fogják „letanítani”, arra vajmi kevés lehetőségük lesz, hogy a tanulók egyéni fejlődését hosszabb ideig nyomon kövessék és egyénre szabott pedagógiát tudjanak nyújtani. Erre úgy tűnik ma már nincs igény az oktatáspolitika részéről.

Bár az is lehet, hogy arra gondolnak, hogy olyan sok fiatal menekül megy el majd külföldre, hogy valóban alig lesz gyerek, akit tanítani kell. Hát, hacsak így nem.

Lelki háttér: veszélyes pedagógusnak lenni

Bagdy Emőke pszichológus a Független Pedagógiai Intézet legutóbbi szemináriumán egy kilencvenes évekbeli német vizsgálat alapján vázolta fel, melyek a pedagógushivatás gyakorlása közben fellépő legjellemzőbb lelki problématípusok. Mint mondta, sokan válnak a „foglalkozás áldozatává”. A lelkes pályakezdő bekerül a tanári közösségbe, sokat vállal, s egyre többet pakolnak is rá, odaadóan végzi az egyre újabb feladatokat, s észre sem veszi, hogy gyakorlatilag nincs már magánélete, az iskolához nem kapcsolódó programja. Visszajelzést nem kap, s ha esetleg nemet mondana egy újabb felkérésre, neheztelnek rá. A foglalkozás áldozata lesz, a személyes életét kiszorítja a szakmája – írta az

Ehhez hasonló a „hasító” pedagógus, aki a munkájában a tökéletességre tör, otthon viszont „igényes bébi”. A munkahelyén száz százalékban helyt áll, a magánéletben, a családban viszont egyáltalán nem. Ez Németországban leginkább a férfiakra jellemző: ez a típus hazamegy az iskolából, leül, várja a vacsorát, nézi a tévét, a gyerekeket, a háztartást a feleségre hagyja. Magyarországon az elnőiesedett pálya és a rögzült nemi szerepek miatt ez némileg másként alakul, de létezik. Bagdy Emőke szerint a pedagógus állandó „adó” személyiség, nem tud segítséget kérni, ha szüksége lenne rá. Otthon is ez a helyzet, kiszolgálja a családot, de önmagával nem törődik. Egy debreceni kutatás összehasonlította a pedagógusokat egy sor más szakmában dolgozóval, s azt találta, hogy a pedagógusok fordítanak a legkevesebb időt magukra.

Sok a tanárok között a „perfekcionista” is, aki állandóan elégedetlen, azt érzi, hogy nem elég jó semmilyen területen. A pedagógusok ráadásul alig kapnak visszajelzést munkájukról, amit kapnak az is csak „jó adminisztrátor”-típusú visszajelzés.

A következő veszélykategória, az „érzelmi kalóz”. Az ide tartozó tanárok a saját elszegényedett intim szférájukat próbálják pótolni a munkájuk közben. Ez a fajta probléma sokszor a tanár-diák szerelemi történetekben jelenik meg. Különösen veszélyeztetettek ebben a férfi tanárok, hiszen apahiányos társadalomban élünk, sok diáklány apa iránti sóvárgását viheti át a tanárára.

Óvjon az ég bennünket attól, hogy „munkaalkoholisták” legyünk – vezette fel az utolsó típust Bagdy Emőke. Ennek a folyamatnak az első jele az, amikor hazavisszük táskákat, benne a munkát – tette hozzá, bár később a kötetlen beszélgetés során a jelen lévő tanárok ezt elengedhetetlennek tartották. A lényeg, hogy amikor a munka miatt már nem tud figyelni az ember semmi másra, senki másra, élete egyéb aspektusaira egyáltalán nem figyel, sőt azokat is belekeveri a munkába, akkor jó eséllyel munkaalkoholistának nevezhető. Ez nagyon veszélyes, viselkedési zavart, kimerültséget, depressziót, és az ezekkel járó pszichoszomatikus megbetegedéseket okozhat. Bagdy Emőke szerint mindezt úgy lehet megelőzni, ha magunkra parancsolunk, hogy nem viszünk haza több munkát, vagy legalábbis lazítunk a kötelességtudatunkon, a megfelelési kényszerünkön.

A tanárokat leginkább fenyegető pszichés problémák azonban megelőzhetők és leküzdhetők, ki tudnak törni a belefáradás-kiégés ördögi köréből, csak ismerni kell a megfelelő technikákat. A rendelkezésre álló módszerek alapja az öngondoskodás, befelé figyelés, relaxáció és vizualizáció. Ezek a technikák pedig mindenki számára megtanulhatók.