„Ma Magyarországon lakhatási válság van”

Nem szabad illegitimnek tekinteni a lakhatási költségekbe való politikai beavatkozást. A lakhatás kérdését koherens lakáspolitikával kell kezelni, amely a teljes lakásszektor hiányosságaira reflektál, közben pedig kiemelt figyelmet fordít az erre leginkább rászorulók érdekeire. A középosztálynak nyújtott hiteltámogatások és a nagy fogyasztású háztartásoknak kedvező rezsicsökkentés nem fogják megoldani a lakhatási válságot – állítják a hvg.hu várossorozatának vendégszerzői, Horváth Vera lakáspolitika-kutató és Pósfai Zsuzsi urbanista.

A 2010 óta eltelt időszak legfontosabb szavazatnyerő intézkedései közül számos a lakhatási költségek csökkentésével volt összefüggésben: ilyen volt a rezsicsökkentés és a devizahitelesek kimentésének különböző eszközei, de ide tartoznak a kevésbé látványos közpolitikai eszközök is, mint például a közalkalmazottaknak szóló kedvezményes lakáshitelek.

Ezekre az intézkedésekre könnyű rásütni, hogy populisták (és valóban azok), de azt nehéz vitatni, hogy nem valós problémákra adnának egyfajta választ. De mégsem a választók populizmus iránti fogékonysága vagy naivitása miatt lettek népszerűek, hanem azért, mert ma Magyarországon lakhatási válság van, ami eléri az erős szavazóbázisnak számító középosztályt is – olvasható a

A középosztály, mint ahogy ezzel a hvg.hu is külön sorozatban foglalkozott, valóban egyre bizonytalanabb helyzetbe került az elmúlt években. A válság, az elhúzódó recesszió, valamint a munkaadókat sújtó – a költségvetés bevételeit növelő – egyes kormányzati intézkedések (pl. ágazati különadók) következtében piaci munkahelyek szűntek meg, és nem teremtődtek kellő számban újak. Akik nem tartoztak a hiteles mentőcsomagok közvetlen nyertesei közé, azok azt látták, hogy romlottak a lakásszerzési, illetve lakás- és rezsifizetési lehetőségei.

A 2008-tól napjainkig felhalmozódó közmű- és lakáshitel-hátralékok alapján is egyértelmű, hogy a lakásválság nem csak a legszegényebbeket érinti. 2012-ben egy háztartás havi kiadásainak átlagosan több mint negyedét (egyes becslések szerint majdnem a harmadát) fordították lakásköltségekre. Ugyanez egy szegényebb család esetén elérhette a havi kiadásoknak akár a felét is. A háztartások jelentős részének tehát óriási terhet jelent a lakhatási költségek fizetése, amire valamilyen választ kell találni.

A lakhatás – akár saját, akár bérelt lakásról van szó – nem közönséges piaci jószág; a közpolitika által megteremtett keretek, illetve támogatások nélkül egyetlen országban sem működőképes. A rendszerváltó országokra sokszor jellemző az a liberális gazdaságpolitika, amely a támogatott lakásformákat leépíti, és a teljes kérdéskört igyekszik a szabad piaci mechanizmusokra bízni. Ebbe illeszkedett be a rendszerváltást követő drasztikus lakásprivatizáció is, amelynek során 2000-re a teljes lakásállománynak mindössze 3-4 százaléka maradt köztulajdonban.

Hasonló folyamat zajlik Nyugat-Európában is: az állam fokozatosan leépíti a lakásszektornak adott támogatást, és azt célzottan egyre szűkebbre szabott társadalmi csoportoknak szánja. A régi EU-tagországokban ez a folyamat azonban csak lassan zajlik, s a lakások jelentős hányada még mindig szociális bérlakás, a lakhatás támogatása pedig fontos közpolitikai ügy. A szociális bérletek aránya Hollandiában 32 százalék, Ausztriában 23 százalék (Bécsben 60 százalék), Nagy-Britanniában 18 százalék. Emellett sok országban a magánbérletben élők is jogosultak lehetnek jelentős lakhatási támogatásra.

A fenti számok mellett eltörpül Magyarország szociális bérlakáskínálata, de a magánbérletek aránya is. A széles rétegek számára (ideértve a bérleti szektort is) elérhető támogatás nemcsak az alsó és a középosztály lakhatását segíti, hanem – többek között – a munkaerő-piaci mobilitást, s ezen keresztül a munkanélküliség enyhítését, a gazdasági növekedést, vagy akár a kisebbségi csoportok könnyebb integrációját és térbeli szegregációjuk csökkentését is. A jól felépített és a gazdaságpolitikával összehangolt lakáspolitika segíti a kiegyensúlyozottabb városszerkezet kialakítását, és csökkenti a lakáspiac kitettségét a piaci ingadozásoknak.

Óriási jelentősége ellenére a lakáspolitika Magyarországon elhanyagolt terület maradt a rendszerváltás után, és ez 2010 óta sem változott, sőt! Bár a Fidesz a választási programját nézve komoly lakáspolitikai ambíciókkal vágott neki a kampánynak, a tömeges otthonteremtés valójában soha nem kezdődött meg. A kormányzati lakáspolitika ehelyett épp ugyanúgy sok sebből vérzik, mint az unortodox gazdaságpolitika, vagy éppen a közelmúltban nagy port kavart energiapolitika. A kormánypárt határozott és rendkívül költséges, „macsó” intézkedésekbe vágott bele anélkül, hogy bármiféle átlátható stratégiát követne. Annak ellenére, hogy a kormány nem vállalta fel a koherens lakáspolitika ügyét, a lakhatási válság által érintett milliók választói potenciálját felismerve, elkezdett beavatkozni a lakáspiac bizonyos szegmenseibe.

Rezsicsökkentés

A közműcégek (részleges) privatizációja mellett az állam az elmúlt két évtizedben fokozatosan kilépett a közműszolgáltatások támogatásából, így azok árai radikálisan emelkedtek. Bár a rezsiharcos retorika mellett ez kevéssé jelenik meg a hazai sajtóban, ez nem csak Magyarországon történt így. A kilencvenes évek privatizációs hullámai után ma számos európai országban a közműszolgáltatások közösségi tulajdonba való visszavételére törekednek, miután a szolgáltatás biztosításának privatizációja nagyobb pénzügyi hatékonyság helyett csupán a szolgáltatások árának emelkedéséhez vezetett.

Európai összehasonlításban a vásárlóerőhöz mérten Magyarországon a legmagasabbak közé tartoztak a közműdíjak, így az azok korlátozására tett lépések teljes mértékben indokoltak. Erre azonban a hatósági árszabályozás az egyik legkevésbé életképes megoldás. Egyes országokban a közműszolgáltatásokat újra közösségi tulajdonba helyezik, és egyúttal modernizálják azok szervezeti hátterét. Máshol a kisfogyasztók számára szociális díjszabással teszik elérhetővé a szolgáltatást, vagy pedig az energiahatékonyságot növelő felújítások támogatásával csökkentik a fogyasztást. A hazai döntéshozók mégis más utat választottak: nem kerestek innovatív, energiahatékony, vagy a legrászorultabbakat támogató megoldásokat, hanem a rendszerváltás előtti időket idéző módszerrel hatósági árszabályozást vezettek be, és az ár csökkentésére kötelezték a szolgáltatókat.