Ki hamisít történelmet?
Amikor Szabó Tamás olvasótársam (egyéb „kedves” kitételek mellett) történelemhamisítással vádol meg azért, mert Ferenc József királyságát és Horthy Miklós kormányzóságát a magyar parlamentáris demokrácia fejlődéstörténetének állomásai között soroltam fel, akkor nem velem vitatkozik – hanem a történettudománnyal, illetve a történelmi tényekkel. De engedtessék meg, hogy nagy tisztelettel visszakérdezzek: Ön szerint a nyugati demokráciák rögtön olyannak születtek, mint amilyenek ma? Twist Olivér Angliájában tényleg a „démosz” uralkodott volna? És vajon az Egyesült Államokat mikortól számítjuk demokráciának: a Függetlenségi Nyilatkozattól, a rabszolgaság eltörlésétől – vagy miután a fekete gyerekek egy iskolába járhattak a fehérekkel?
A magyar demokrácia ugyanúgy hosszú fejlődésen ment keresztül, mint az összes többi demokrácia, és ugyanúgy gyerekbetegségekkel, hiányosságokkal, torzulásokkal küzdött, mint a kortársai (például a nők és az alsó osztály szavazati joga, kisebbségi jogok, gyülekezési jog stb.). De a parlamentáris demokrácia meglétét nem a hiányosságok alapján állapítja meg a tudomány, és pláne nem az egyéni szimpátia vagy mindenféle ideológiák torzító szemüvegén keresztül vizsgálódva – hanem annak a konkrét kritériumnak az alapján, hogy van-e törvényesen választott, többpárti parlament, illetve hatalomtól független sajtónyilvánosság, vagy nincs. Márpedig eszerint a Magyar Királyság Ferenc József, illetve Horthy Miklós alatt parlamentáris demokrácia volt (sőt, a Monarchia egyenesen liberális jelzővel!) – míg például a Kun Béla-, Rákosi Mátyás- és Kádár János-féle „démoszrespublikák” közönséges diktatúrák voltak.
Hogy negyvenöt éven át ennek homlokegyenest az ellenkezőjét sulykolta belénk a marxista történelemoktatás, annak egyetlen oka van, és erre már igazán rájöhettünk volna a rendszerváltás óta eltelt húsz esztendőben: erre a történelemhamisításra épült a totalitárius rendszer teljes (ön)legitimációja – az alaptól a kéményig, az alfától az ómegáig...
Hajnal Sebestyén
Győr
