Így játszanak Orbánék az IMF-fel

A kormányfő vélhetően sikerként könyveli el, hogy a november óta lebegtetett és a múlt héten végre megkezdődött tárgyalások egyelőre az ő forgatókönyvét folytatják. Előre tudható volt, hogy a hitelkeret esetleges megadásához milyen komoly előkészítő folyamatra van szükség, mert az IMF és az EU minden hasonló esetben egyformán jár el. Szakértők egész csapata érkezik és több körös konzultációkat folytat nem csupán az állami szervekkel, de a gazdasági, politikai és pénzügyi élet meghatározó szereplőivel, majd azok alapján konkretizálják a részleteket és az elvárásokat. Pontosan ez kezdődött el nálunk is az elmúlt napokban: a Valutaalap és az unió illetékesei több tucat megbeszélést folytattak, tájékozódtak már ahhoz is, hogy megfogalmazzák a konkrét kérdéseiket.

Ezt az alaposságot a kormány képviselői feltűnően méltatták, akárcsak a hivatalos tárgyalások jó hangulatát és konstruktív hangvételét, miközben tartalmi dolgokról egyik fél sem nyilatkozott. Nem is lett volna miről, mert egyelőre csak az anyaggyűjtés és egymás felmérése folyik, a lényegi témáktól még messze vagyunk. Mindez ráadásul nagy csinnadrattával történik, ami némiképp szokatlan az ilyen tárgyalások esetén, és a döntés-előkészítések fene nagy nyilvánossága a Fidesz-kormánytól pedig végképp idegen. Ennek tükrében még erősebb a benyomásunk, hogy egy színjáték szemtanúi vagyunk, amelynek nem csupán egyik eleme, de az egyik fél részéről az értelme a taktikázás.

Érdekes összehasonlítani a mostani történéseket a Gyurcsány-kormány és az IMF 2008-as tárgyalásaival. Az alaphelyzet akkor teljesen más volt: a pénzügyi világválság kitörésével nálunk közvetlen csődveszély állt elő, a piacról képtelenek voltunk finanszírozni magunkat, ezért a lehető leggyorsabban szükségünk volt a védőhálóra, azaz a hitelkeretre. A megbeszélésekről azok tényén kívül semmilyen hivatalos tájékoztatás nem volt, a néhány hét alatt tető alá hozott megállapodás feltételeit utólag tették csak közzé. Ezzel szemben most csődhelyzet nincs, piaci bizonytalanság és a Fidesz-kormánnyal szembeni befektetői bizalmatlanság viszont igen. Emiatt egyrészt csak nagyon drágán jutunk forrásokhoz, másrészt a kockázat-minimalizálás egyik fő szenvedő alanyaként rendkívül törékeny a helyzetünk, negatív nemzetközi fejlemények esetén kiszolgáltatottak vagyunk.

Olyan közvetlen veszély és kényszer tehát nincs, mint három és fél éve volt, viszont Orbánék unortodox ténykedésének hála minden makromutatónk romlik és egyre jobban leszakadunk az unió átlagától. A követhetetlen és kiszámíthatatlan gazdasági lépések, az elhibázott adópolitika és az elmaradó szerkezeti reformok miatt a növekedési kilátásaink rendkívül rosszak, a költségvetési hiány tartása is egyre több áldozatot kíván. Ilyen feltételek mellett majdnem akkora szükségünk van a védőhálóra, mint a válság mélypontján, és nem csupán a pénzügyi stabilitás megőrzése és az olcsóbb finanszírozás miatt, hanem a gazdasági irányváltás érdekében is.

Éppen ez az, ahol a racionalitás szöges ellentétben áll Orbánék gondolkodásmódjával. Ők saját hatalmi érdekeikből indulnak ki, és azokat próbálják ötvözni a "merjünk nagyot álmodni" vízióikkal. Az országot hitbizományként kezelik, ahol a kétharmaduk birtokában azt csinálnak, amit akarnak, és kikérik maguknak, hogy ebbe bárki bele merjen szólni. A baj csak az, hogy ebbe az ország belerokkan, ami már az ő hatalmukat is veszélyezteti. A pénzpiaci következményeket az elmúlt két évben már többször megtapasztalhatták és hatásait a büdzsében mind jobban érzik. Határozott gazdasági koncepció híján kapkodnak és folyamatosan időnyerésre játszanak, úgy tesznek, mint a szerencsejátékos, aki a veszteségek láttán egyre növeli a téteket, hátha majd a végén nyerni fog.

Egy ország gazdasága viszont nem rulettasztal, ahol a csodában is bízni lehet, a törvényszerűségeken átlépni nem lehet. Ezt Orbánék is kénytelenek megtapasztalni, a reakciójuk azonban nem a világos irányváltás, hanem a képmutató taktikázás. Tudják, hogy szükségünk lenne a hitelkeretre, viszont annak feltételei ellenkeznek mindazzal, amit eddig csináltak. Ezért megpróbálják elérni azt, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon, azaz a lehető legkevesebbet engedni a lehető legnagyobb haszonért. Ehhez a legjobb módszernek a "pávatánc" tűnt, ahogy azt a kormányfő egy őszinte pillanatában feltárta, azaz az unió és az IMF állandó félrevezetése: úgy tenni, mintha eleget tennénk nekik, pedig dehogy.

Ne legyenek illúzióink, most, hogy végre megkezdődtek a tárgyalások, ugyanez megy tovább. Ha valóban a gyors megegyezés lenne a cél, az már rég megszületett volna, mert az IMF és EU elvárásai és módszerei jól ismertek, elég, ha a környékünkön körülnézünk. Szó nincs arról, hogy velünk szemben extra követeléseik lennének, legfeljebb bizalmatlanabbak, ami Orbánék ténykedésének fényében több mint érthető. Az egyetlen késlekedési ok tehát a Fidesz-kormány időhúzó taktikája, ami eddig bevált, mert a piacok még mindig kivárnak, kérdés, hogy meddig. A tili-tolit most még hónapokig folytatni lehet: az IMF kérdez, mi válaszolunk, ők kérnek, mi ígérünk, ők követelnek, mi valamit teljesítgetünk.

Ha valamilyen súlyos tényező nem jön közbe, ez a játék akár az év végéig is elhúzódhat. Eközben azonban százmilliárdokat veszítünk a magas finanszírozási költségek miatt, a gazdaságunk vergődik, egyre rosszabbul élünk, a jövőnk mind kilátástalanabbá válik. Tényleg ezt akarják Orbánék? Ha nem, akkor vajon miben bíznak?