Így húsz év múlva sem érjük utol az uniót

A most közzétett uniós statisztikák szerint utolsók vagyunk a tagországok között a foglalkoztatás területén. Ez nem lephetett meg senkit, mert mióta tagok lettünk, mi vagyunk a sereghajtók az utolsó vagy az előtti helyen, a 15-64 éves korosztályban a foglalkoztatottak aránya évek óta 53-55 százalék körül mozog. Ez 9 százalékkal alacsonyabb az uniós átlagnál, a legfejlettebbek rátájától pedig 15-20 százalékkal marad el. Ha ehhez hozzátesszük, hogy az EU által megfogalmazott cél az arány 70 százalék fölé emelése 10 éven belül, nyilvánvaló, hogy attól fényévnyi távolságra vagyunk és leszünk is.

A kevésbé hozzáértők a foglalkoztatottság mértékét főleg a munkanélküliséggel hozzák összefüggésbe, holott a probléma annál sokkal összetettebb. Mutatják ezt az állástalanság adatai is: nálunk az arány jelenleg 11 százalék körüli, miközben az uniós átlag 10 százalékhoz közeli, azaz a különbség nem jelentős és jóval kisebb a foglalkoztatási mutatók eltérésénél. Ebből az következik, hogy Magyarországon lényegesen kevesebben vannak egyáltalán jelen a munkaerőpiacon, akár állásban, akár munkakeresőként, azaz a munkaképes korúak mintegy fele legálisan nem dolgozik. Még súlyosabb a gond, ha a régiós különbségeket nézzük: míg Budapesten a foglalkoztatási ráta csaknem megegyezik a 64 százalékos uniós átlaggal, addig Észak-Magyarországon csupán 43 százalék.

Első ránézésre is nyilvánvaló: tarthatatlan, hogy minden dolgozó eltart még egy munkaképes és egy nem munkaképes korú állampolgárt, ha ez így marad, az ellátó rendszerek belátható időn belül finanszírozhatatlanná válnak. Ahhoz, hogy ezen változtatni tudjunk, mindenek előtt az okokat kell tisztán látnunk és azok elemzése alapján hozhatóak a foglalkoztatást növelő intézkedések. Nem elegendőek csupán a gazdaság élénkítő lépések, hanem olyan több területet átfogó, hosszútávú stratégiára van szükség, amely felülemelkedik a pillanatnyi politikai kurzusokon és népszerűségi szempontokon, és párhuzamosan igyekszik kezelni az egymással összefüggő problémákat.

Melyek az alacsony foglalkoztatottság főbb okai? Az első az, hogy az átlagos magyar munkavállaló a többi uniós országhoz képest túl későn lép a munkaerőpiacra és túl korán távozik onnan. Gondoljunk csak arra, hogy miközben a hivatalos nyugdíjkorhatár 62 év, átlagosan 58 éves korban mennek nyugdíjba az emberek, és elképesztően magas a rokkantsági nyugdíjasok száma. Ezen a helyzeten segíthet a nyugdíjkorhatár 65 évre való emelése, de ennél fontosabb a kivételek számának csökkentése és a rokkanttá nyilvánítás szigorúbb ellenőrzése. Ezzel egyidejűleg a pályakezdők munkába lépését is jobban kellene támogatni, mert sokan nem is próbálkoznak az elhelyezkedéssel megfelelő álláslehetőségek híján.

Ez utóbbi gond szorosan kapcsolódik két további okhoz: az egyik a magyar oktatási és képzési rendszer rossz szerkezete, a másik pedig a rugalmatlan munkaerőpiac. Egyre nagyobb baj, hogy az oktatásból kikerülő fiatalok képzettsége és a piaci igények között jelentős az eltérés. A szakképzés színvonala mind mennyiségileg, mind minőségileg alacsony, miközben a felsőfokú intézmények számottevő részben nem piacképes képzést nyújtanak, gyakorlati tudást még kevésbé. Átfogó reformra lenne szükség, amely azonban nem azonos a porosz rendszerű és ideologizált iskolarendszer visszaállításával. A helyzetet rontja, hogy a munkaerőpiac mind földrajzi, mind minőségi szempontból rugalmatlan: nagyon alacsony a mobilitás arány és még mindig túl ritka a fejlettebb országokban már általános táv- vagy részidős munka.

Ugyancsak régi gond a feketemunka magas aránya: becslések szerint több százezer nem bejelentett dolgozó van, ők a hivatalos adatokban nyilvánvalóan nem szerepelnek. Náluk a szigorúbb ellenőrzés és a büntetés nem megoldás, a fehérítéshez a közterhek csökkentése és a kkv szektor erőteljesebb támogatása szükséges. Súlyos hiba, hogy a januárban életbe lépő adótörvények a magasabb jövedelmű munkavállalók zsebébe öntenek 5-600 milliárd forintot és ebből nem a munkavégzést terhelő járulékokat csökkentik, amire pedig sokkal nagyobb szükség lenne. A fogyasztást ugyanis ez a pénzkiáramlás alig fogja növelni, a foglalkoztatást a terhek csökkentése segítené elő, főleg a kkv-knál. Ezek amúgy is európai összehasonlításban igen gyengék, ami szintén hozzájárul az alacsony foglalkoztatottsághoz: pénzügyi és piaci helyzetük javítása a munkahelyek teremtésében kulcskérdés, ehhez terheik csökkentése és támogató, célirányos programok indítása elengedhetetlen.

A problémák között említendő még, hogy a szociális rendszer sem ösztönöz igazán munkavállalásra, beleértve a segélyek mellett az ismét 3 évre kiterjesztett gyest is. A gyermekvállalás nem elsősorban azon múlik, ki meddig maradhat otthon, hanem az anyagi körülményeken, a biztonságérzeten, a bölcsődei ellátás lehetőségén stb. Ha valaki manapság több évre kiesik szakmája gyakorlásából, nagyon nehezen tud visszailleszkedni a munkaerőpiacra, ezen az sem segít, ha kötelezően vissza kell őt venni. A gyeshez való kormányzati hozzáállás a jó szándék dacára azt tükrözi, hogy egyszeri intézkedésekkel próbálnak kezelni olyan gondokat, amelyeket csak összefüggéseivel, átfogó stratégiával lehetne orvosolni.

A felsoroltakon túl az a legnagyobb probléma, hogy ilyen összetett, hosszú távra szóló stratégia továbbra sincs a foglalkoztatottság növelésére. Amíg az okokon nem változtatunk, illúzió egymillió új munkahely megteremtéséről és a foglalkoztatás jelentős növeléséről beszélni. A gazdasági folyamatok ehhez korántsem nyújtanak elegendő alapot, még az optimista szcenáriók szerint sem. Hogy mennyivel többről van szó, mint gazdaságösztönzésről, jól mutatják a számok: ha valami csoda folytán tényleg sikerülne a foglalkoztatottak mai 3,8 milliós számát egymillióval növelni, még akkor sem érnénk el az unió által megfogalmazott és a demográfiai folyamatok miatt szükséges 70 százalék feletti arányt. Ha így haladunk, az uniós átlagot sem érjük el még 20 év múlva sem.