Ha nem volna világos, kifejtem. Ha az állam nem avatkozik közbe...
Gyászos hónap van mögöttünk. Október egészét tekintve a tőzsdék évtizedek óta nem teljesítettek ilyen rosszul. Csak az utolsó héten mutatkozott némi relatív javulás, de ez idő szerint nem lehet és nem is érdemes bármit feltenni arra, hogy a „befektetői kedvben” tényleg javulás állt-e be. Olcsón lehetett ugyan bevásárolni, de talán még mindig nem eléggé olcsón. A befektetők változatlanul ülnek a pénzükön; a bankok nem kevésbé. Valamennyien csak „holtbiztos” papírokat vásárolnának, ha egyáltalán. Egyszóval, az egész pénzvilágot változatlanul a bizalmatlanság légköre veszi körül, még akkor is, ha úgy fest, hogy a legrosszabbat, a bankkatasztrófát sikerült elkerülni. ACZÉL ENDRE sorozatának második része.
Mondjuk, ez a jó hír. Minthogy azonban a jóval mindig párosul egy rossz is, nyugtázni tartozunk, hogy a sikeres bankmentések, a részleges vagy teljes államosítások dacára a világgazdaság lejtmenetben van. Unalmas lenne, ha ennek minden adatát és mutatóját felidézném, legyen elég annyi, hogy a növekedési adatokat mindenütt lefelé korrigálják. Vagy azért, mert a romló hazai viszonyok (például a munkanélküliség növekedése) közepette a belső kereslet (az állampolgárok fogyasztása) zsugorodik, vagy/és azért, mert az erőteljesen exportorientált, kis belső piacokkal rendelkező gazdaságok – mint például a miénk – exporttal nem lesznek képesek kiváltani azt, ami odahaza kimarad. Hogy világosabb legyen: ha kevesebb az elkölthető jövedelem egy bizonyos országban, akkor értelemszerűen termelők tömege omlik össze; de ha kevesebb a jövedelem az illető ország hagyományos exportpiacain, akkor ugyancsak. Nincs hová eladni az árut.
Hacsak az állam nem segít.
Olcsóbb pénzekért
Ha abból indulunk ki, hogy normális körülmények között a monetáris (pénz-)politika a valuta (az euró miatt már nem mondhatunk „nemzetit”) értékállóságán kívül az adott ország kormányának gazdaságpolitikáját is szolgálja, akkor a recept készen van: a jegybankoknak csökkenteniük kell a kamatokat, hogy a pénz könnyebben legyen hozzáférhető (olcsóbb legyen), s ezáltal aki beruházni akar, az ezt kedvezőbb hitelfeltételek között tehesse. Ennek a receptnek azonban a mai állapotok nem kedveznek. Mert a bankok sem ilyen, sem olyan kamat mellett nem akarnak, illetve módfelett óvakodnak hitelezni. Másfelől recesszió van, nincs miért beruházni, azaz termelést bővíteni.
Átmenetileg tehát feledkezzünk el a monetáris könnyítésről, még arról is, hogy ma Amerikában egy százalékért lehet hitelt fölvenni, mert a kamatcsökkentés például évtizedeken (igen, évtizedeken) át nem volt képes megmozdítani a japán gazdaságot. Japánban húsz éve egyszerűen nincs életszínvonal-emelkedés. (Nota bene: ami van, az azért elég magas szinten van.)
Marad a fiskális (költségvetési) könnyítés, amelynek legismertebb formája az adócsökkentés. Így több pénz marad az emberek zsebében, s elvileg (de csak elvileg!) több pénzt költenek el. Több pénz marad a vállalatoknál is, tehát elvileg (de csak elvileg!) munkahelyeket teremtenek, bővülhetnek. Mint az előbb rámutattunk, recessziós viszonyok közepette ez csakugyan elvi lehetőség. Gyakorlati és vitathatatlan opcióként, egyszersmind utolsó menedékként marad az állami költekezés felpörgetése. Akárhol költ többet az állam – útépítésben, oktatásban, egészségügyben, önkormányzatokra stb. –, ez tényleges keresletet támaszt, azaz olyan pénzügyi keretet teremt, amelyet meg lehet tölteni állásokkal, fizetésekkel, juttatásokkal stb.
Két év biztonság
Igaz, ezzel a beavatkozással a költségvetési deficit, más szóval a pénzügyi egyensúlytalanság nő (többet, sokkal többet költünk, mint amennyit megtermelünk, végtére is az állam csak hitelből tud többet költeni), viszont ezt általában rövid távú deficitként szokás elkönyvelni, miközben az ellenkezőjét hosszú távú károkozásnak.
Ha nem volna világos, kifejtem. Ha az állam nem avatkozik közbe, akkor a gazdasági tevékenység lassulása valóban zsugorodásba megy át, miáltal nemcsak a munkanélküliség növekszik, hanem a zsugorodásból adódóan az állami adóbevételek is egyfolytában csökkennek. A költségvetés, akár akarja, akár nem, deficitbe fordul, illetve további veszteségeket halmoz föl.
Itt már csak az a kérdés, ki az, aki megengedheti magának a költségvetés „elengedését”? Közvetlen környezetünkben az euróövezeten kívül bárki. A legjellegzetesebb példa Nagy-Britannia, ahol a kormány, a fenyegető recesszió ellen egyszerűen elhajította önnön „aranyszabályát” (miszerint az államadósság soha nem lépheti át a GDP 40 százalékát), és közületi költekezéssel próbál kilábalni a bajból. Példáját azért hozom fel, mert a pluszköltekezéssel a brit adósságnak a GDP-hez mért aránya így sem fogja túllépni a 43-47 százalékot, miközben ugyanez az arány Magyarországon meghaladja a hatvanat.
Amiből az következik, hogy a nagy adósoknak – mimellettünk van néhány igen fejlett nyugat-európai ország, például Olaszország és Belgium, lélegzetelállító adósságrátákkal – kicsi a fiskális mozgásterük. Vagy semmilyen. Ezt látjuk is. Miközben – hogy a magyar ellenzék ezúttal találó szóhasználatával éljek – Nyugat-Európában és Amerikában gazdaságélénkítő programokat dolgoznak ki, Magyarország az államcsőd elkerülésével van elfoglalva. Szóval azzal, hogy (adósság)fizetési kötelezettségeinek eleget tudjon tenni. (Nota bene: az IMF-alku után, e tekintetben legalábbis, teljes biztonságban érezhetjük magunkat, legalább két évre, ha esik, ha fúj. Kéretik nem lebecsülni ezt.)
Való igaz, hogy számos gazdag és fejlett ország példáját annyiban nem tudjuk követni, hogy a költségvetést „elengedjük”, azaz a kétezres évek elején megszokott módon költekezünk. Épp ellenkezőleg: elkerülendő mindazt a tragikus bizonytalanságot, ami a forint árfolyama körül az elmúlt hetekben érezhető volt, a magyar kormány látnivalóan a lehető legrövidebb időn belül teljesíteni kívánja az euró bevezetéséhez szükséges feltételeket, s ezért költségvetésének deficitjét nem növeli, hanem csökkenti. Kevesebbet költ, vállalva ennek minden következményét. Ebből a politikából növekedés nem lesz ugyan, egyfajta erős financiális biztonság azonban igen, s minél előbb, annál jobb. (Lásd Csányi Sándor szinte kétségbeesett felszólítását arra nézve, hogy próbáljuk meg akár egyszeri kivételként, kedvezményezettként bevezettetni az eurót. A lengyelek ugyanerre törekednek, hasonló tapasztalatok birtokában.)
Ami Magyarország számára lehetséges, az a meglévő, szűkített költségvetési források átrendezése. Egyrészt nagyfokú elvonással (a tizenharmadik havi bér felfüggesztése a közszférában, a tizenharmadik havi nyugdíj összegszerű korlátozása), másrészt a kis- és középvállalatok számára nyitott uniós segélyforrások gyorsított megnyitásával és megkönnyítésével. Időközben ugyanis talán elfeledkeztünk arról, hogy az Európai Unió forint-százmilliárdokkal „áll a rendelkezésünkre” 2013-ig. Szóval: ha a költségvetés segít abban, hogy e juttatások megpályázói kellő önrésszel rendelkezzenek, akkor nem is olyan sötét a kép, mint amilyen az előzőkből kirajzolható lenne. A recessziót azonban valószínűleg így sem tudjuk elkerülni.
