Görög válság: Ki osztja és ki kapja a pofonokat?

Ha a görög kormány utóbbi hónapokban tett nyilatkozatait figyeljük, az a nevezetes ógörög filozófiai példázat juthat eszünkbe, mely szerint Akhilleusz egyre csak közelít a teknősbékához, de soha nem tudja utolérni. Cipraszék ugyanis állandóan úgy állítják be a hitelezőikkel folytatott tárgyalásokat, hogy közeledtek az álláspontok, már csak karnyújtásnyira vannak a megegyezéstől, majd pedig azt állítják, hogy a másik fél újabb követelésekkel állt elő, ami elfogadhatatlan számukra.

Mindez az athéni kommunikációs taktika része, és egy szó sem igaz belőle. A valóságban az álláspontok a lényeget illetően kezdettől fogva változatlanok, és mindmáig alig közeledtek egymáshoz. Cipraszék kormányra kerülésük óta azzal a dilemmával küszködnek, hogyan tudnak megfelelni a választási ígéreteiknek, azaz annak, hogy elutasítják a hitelezők által szorgalmazott gazdasági intézkedéseket, ugyanakkor viszont az államcsődöt is elhárítják és az ehhez szükséges pénzforrást megszerzik.

A hitelezői hármas – az EKB, az IMF és a legnagyobb eurózónás országok – viszont csak úgy hajlandó folyósítani az előző mentőcsomag utolsó részletét és megegyezni a továbbiakról, ha Athén végre államháztartási reformokat hajt végre, javítva költségvetésének helyzetét és reményt adva arra, hogy az újabb euró-tízmilliárdok nem egy feneketlen zsákba ömlenek tovább. A maga szempontjából mindkét fél hozzáállása érthető, a görögöknek már elegük van a megszorításokból, amelyek eddig nem hoztak sok eredményt, a hitelezők pedig már 270 milliárd eurót fordítottak az összeomlás elkerülésére, a helyzet mégsem javult jelentősen, és további pénzeket csak konkrét görög intézkedési garanciák mellett akarnak adni.

Nem sok értelme van a történtek felelőseit keresni, mert azzal is holtpontra juthatunk. A konkrét felelősség a görögöket terheli amiatt, hogy ész nélkül eladósították magukat, két kézzel szórták a közszférában az uniós háttérből érkező pénzeket, kihasználva a közös valuta által kínált lehetőségeket, és hogy ezt nyakló nélkül megtehessék, éveken át meghamisították a Brüsszelnek küldött adatokat. Így történhetett meg, hogy a közszférában és a nyugdíjasoknak 14 havi jövedelmet juttattak, egy átlagos közszolga többet kereshetett, mint a sokkal gazdagabb uniós országokban, a lakosság pedig messze a valós lehetőségek felett fogyasztott. Csak néhány adalék a pazarlás illusztrálására: a teljes éves büdzsé kétharmada a közszféra fizetéseire ment el, és a nyugdíjkiadások a GDP 16 százalékára rúgtak (az uniós átlag 10 százalék alatt van, akárcsak nálunk). Tömeges volt a korkedvezményes nyugdíj a közalkalmazottaknál, az átlagos nyugdíjba vonulási kor 52 év (!) volt.

Törvényszerű volt, hogy ez a rendszer egyszer összeomlik, és itt válik nyilvánvalóvá az EU felelőssége is. Nem igaz, hogy a görög pénzszórás nem szúrt szemet a hitelezőknek, több száz milliárdos adósságot nem lehet feltűnés nélkül felhalmozni. Valójában az erősebb uniós országok bankjai és cégei érdekeltek voltak a görög fogyasztás felpörgetésében, és sokat nyertek is vele, nem utolsósorban éppen a közös valuta révén. Németország például saját elemzői szerint az euró bevezetésével évi 65 milliárd euró többletbevételhez jutott, mint a legerősebb exportőr.

Itt eljutottunk a bajok gyökeréhez: a közös valuta bevezetése jó ötletnek tűnt, de két alapvető probléma kezdettől fogva nyilvánvaló volt. Egyrészt a valutaközösséghez a jelenleginél jóval szorosabb gazdasági integráció kellene, másrészt jelentősen eltérő fejlettségű országok vesznek részt benne, ami egyenlőtlen gazdasági és pénzügyi hatásokhoz, jelentős kockázatokhoz vezet. A piaci folyamatok ezt nem tompítják, hanem – lásd a görög példát – éppenséggel erősítik, amit a megfelelő központi kontroll hiánya csak tetéz.

Mi lehet a megoldás? Az eurózóna fenntartása az uniós integráció egyik alappillére, esetleges felbomlása súlyos politikai és gazdasági, sőt stratégiai kudarc lenne. Ebből indulnak ki a görögök is, azt gondolván, nyugodtan keménykedhetnek, mert az EU nem engedheti meg magának, hogy veszni hagyja őket. Elfelejtkeznek arról, hogy a jelenlegi görög gazdasági helyzet fenntarthatatlan, átfogó reformok nélkül elkerülhetetlen az összeomlás, akár euróval, akár anélkül. Az athéni jóléti modellnek semmilyen tényleges alapja nincs, tehát mindenképpen le kell bontani és mást felépíteni helyette. A lényeg nem az, hogy csökkentik-e a nyugdíjakat és a béreket,emelik-e az adókat, hanem a teljes nyugdíj- és munka-erőpiaci, valamint adórendszert át kell alakítani, racionalizálni kell, átfogó költségvetési reformmal párhuzamban.

Ez persze nem vihető ki súlyos szociális és politikai megrázkódtatás nélkül, és ez az, amit a görög kormány nem akar bevállalni. Cipraszék taktikája ennek elkerülésére megy ki, és ehhez minden eszközt felhasználnak. Hangulatot keltenek (lásd például a német háborús jóvátételi követelést), vádaskodnak (szerintük a hitelezők „megalázzák és kifosztják” őket), fenyegetőznek, az unió megosztására törekednek, és persze húzzák az időt, össze-vissza beszélnek és hazudoznak. Mindezzel eddig annyit értek el, hogy már mindenkinek tele van a hócipője velük, egy szavukat sem hiszik el, és a hitelezők egyre inkább hajlanak a drasztikus megoldások felé.

Ez utóbbiak egyrészt a görög csőd megengedését jelentik, másrészt annak előkészítését, hogy Athén részben vagy egészben távozhat az eurózónából. Erősödik az a vélemény, hogy amennyiben a görög kormány nem hajlandó az átfogó reformokra, mindenki jobban jár, ha jön az államcsőd. Ez hatalmas veszteséget jelentene a hitelezőknek, kalkulációk szerint az eurózóna tagjai GDP-jük 2-3 százalékának megfelelő károkat szenvednének el, ami különösen a kicsiket érintené érzékenyen. A bukta felét Németország (90 milliárd euró) és Franciaország (70 milliárd) lenne kénytelen lenyelni, de őket ez kevéssé rendítené meg.

Elemzők szerint a görögök szenvednék meg legjobban az összeomlást, de esélyt kapnának arra, hogy tiszta lappal indulhassanak, és a drachma részbeni vagy teljes bevezetésével kontrollálhassák pénzügyeiket és külgazdasági helyzetüket. A reformok persze elkerülhetetlenek, de a hatalmas külső adósság terhe már ilyen mértékben nem nyomná őket. Ez természetesen nem ennyire egyszerű, rengeteg a bizonytalansági és kockázati tényező.

Az EU szempontjából kulcskérdés, hogyan hatna a grexit az unió és az integráció jövőjére, milyen pénzpiaci, gazdasági, politikai és stratégiai hatása lenne. Az elemzői vélemények megoszlanak, ami érthető, mert eddig ilyen még nem fordult elő az európai közösségben. A kontinens már most is lemaradni látszik a világgazdasági térségek közötti versenyben, egy új bizonytalansági tényező még kérdésesebbé teszi a jövőt. A fejlemények alakulása nekünk, magyaroknak is rendkívül fontos: szakértők szerint azok közé tartozunk, akiket a görög válság hatásai a legérzékenyebben érinthetnek. A hét végén rendkívüli EU-csúcs lesz az ügyben, kíváncsian várjuk, mire jutnak.