Gazdagabbak vagyunk energiában, mint hisszük

Gazdasági elemzéseink egyik alapeleme, hogy nyersanyagokban és energiahordozókban szegény ország vagyunk, alapvetően behozatalra szorulunk, így ki vagyunk szolgáltatva a külső forrásoknak. Valóban, jelenleg a hazai energiaszükségletet biztosító alapanyagok négyötödét különböző formában importból fedezzük, függőségünk tehát csaknem teljes, ráadásul jórészt egyoldalú. A térség országaihoz hasonlóan Oroszországtól vásároljuk a kőolajat, a földgázt, de még az atomerőmű fűtőanyagát is, alternatív beszerzési lehetőség pedig nemigen van. Még ha megépül is a Nabucco vezeték és esetleg Horvátországon keresztül, netán az európai hálózathoz kapcsolódva nyugatról is gázhoz jutunk, a helyzet csak annyiban változik, hogy függésünk egy része más irányba terelődik.

Ez a modell vélhetően még jó darabig működőképes, de hosszú távon semmiképpen sem megnyugtató. Évről évre ismétlődnek a kisebb-nagyobb ellátási válságok például az orosz-ukrán viták vagy a tranzitországok egyéb problémái miatt, amelyek kivédésére jelenleg az egyetlen mód a tartalékok, azaz a tárolási kapacitások növelése. Erre a célra az elmúlt években százmilliárdokat fordítottak, amivel stabilizálni tudtuk energiaellátásunkat, az alapprobléma megoldásához viszont nem jutottunk közelebb. Energiafüggőségünk csökkentésének szándéka egyelőre nem jutott tovább a hangzatos politikai ígéreteknél: könnyű kijelenteni, hogy függetlenné akarunk várni, sokkal nehezebb viszont ezt megvalósítani.

Pedig ez a cél minden látszat dacára nem elérhetetlen, mert valójában nem vagyunk annyira szegények, mint amennyire hisszük magunkról. Ennek felismeréséhez alapvetően változtatni kell a szemléletmódunkon, azon, mit tartunk energiaforrásnak és tartaléknak. Jelenleg az egész világon meghatározó a hagyományos fűtőanyagok, a szén és a szénhidrogének szerepe, a gazdaság mindenhol elsősorban ezekre épül. Minden egyéb forrás kihasználhatóságát ezek kitermelési költségeivel mérik össze, az energia olcsósága a fejlődés meghatározó szempontja. Ez a megközelítés csak az elmúlt egy-két évtizedben változott valamelyest, amikor a globális környezeti károk és az éghajlatváltozás hatására a közvetlen gazdaságossági elvárások mellett az emberiség jövőjével is egyre többen kezdtek foglalkozni.

Kezdett általánossá válni a felismerés, hogy saját létfeltételeink alapjait veszélyezteti a természeti források pazarló, kíméletlen és a légkört mind jobban szennyező kiszipolyozása. Bár ma már szinte teljes az egyetértés, hogy ezen még időben változtatni kell, mint a decemberi koppenhágai tanácskozás kudarca is mutatja, a szűklátókörű érdekek és a politikai kockázatkerülés egyelőre fontosabbak a jövőért érzett felelősségnél. Az energia termelés és felhasználás tudatos átalakítása tyúklépésekkel halad tovább, és a mostani válság évekkel késleltetheti a lényegi intézkedéseket.

A szemléletváltás pedig a mi számunkra még fontosabb lenne, mert a környezetkímélő energiatermelés térhódítása a külső függésünket is nagyban csökkenthetné. Mint arról már szó volt, a hagyományos energiahordozókban valóban nem bővelkedünk, és ez várhatóan nemigen fog változni. Az egyetlen kivétel a földgáz lehet, a Makó környékén feltárt mezőben szakértők szerint nagy tartalékok vannak, a gond csak az, hogy a jelenlegi technológiákkal nem aknázható hatékonyan ki. A szénhidrogén készletek fokozatos kimerülésével és a módszerek fejlődésével azonban egy idő után az ottani kitermelés is gazdaságossá válna, persze nem a mostani költségszinten számolva.

Stratégiai forrásunk lehet a jövőben az atomenergia, a körülötte zajló viták ellenére. Ebben szerencsére politikai konszenzus van Magyarországon, így születhetett előzetes döntés Paks bővítéséről. Függőségünket azonban ez nem csökkenti, mert a fűtőanyagot Oroszországból kapjuk és felhasználás után a sugárzó maradékot is oda küldjük vissza. Paradox módon ezen a helyzeten az segíthet, hogy a Föld uránkészletei rohamosan csökkennek, ezért az urán ára várhatóan továbbra is gyorsan emelkedik. Így ugyanis ismét gazdaságossá válhat a mecseki uránkészlet kitermelése, ami iránt máris több irányból érdeklődnek. Reális a lehetősége annak, hogy az erőmű szükségletét egy évtized múlva már közvetve saját készletből fedezzük, azaz uránszállítással ellentételezzük /a szükséges dúsításhoz nincs technológiánk/. Függetlenné nem válunk ugyan, de a függés legalább kölcsönös lesz.

A megújuló energiaforrásoknál is nagyobbak a tartalékaink, mint hisszük. Bár folyóink lejtése csekély, szakértők szerint tucatnyi kisebb duzzasztós erőmű építése indokolt lenne, többnyire a Tiszán. Bős-Nagymaros után persze nem könnyű ezt felvállalni, de a természeti adottságok jobb kihasználásával, a helyszínek körültekintő megválasztásával a fenntartásokat kezelni lehetne. Csupán ebből a forrásból becslések szerint a hazai áramszükséglet mintegy harmada kielégíthető lenne.

Még az uniós elemzések szerint is nagy tartalékaink vannak a geotermikus energiából, gondoljunk például arra, hogy bárhol fúrunk le, forró vizet találunk. A gond itt is az, hogy a jelenlegi technológiák a tömegméretű és gazdaságos felhasználást még nem teszik lehetővé, de néhány év múlva már más lehet a helyzet. Szintén az uniós szakértők szerint a bioenergia hasznosítására is komoly lehetőségeink vannak. Mezőgazdasági adottságaink jók, a növénytermesztés súlypontjainak áthelyezésével nagy mennyiségű természetes eredetű fűtő- és üzemanyag termelhető. Mindent figyelembe véve tehát megvalósítható lenne, hogy néhány évtized múlva a megújuló források fedezzék az energiaszükségletünk nagyobb részét.

Ehhez azonban eltökélt szándék, több évtizedre szóló fejlesztési koncepció és sok-sok pénz szükséges. Határozott lépésekkel elérhető, hogy 2050-re energiaellátásban csaknem teljesen önellátóvá váljunk, de csak akkor, ha minél hamarabb kellő szakmai megalapozottsággal és széleskörű egyeztetéssel stratégiai tervek születnek. Egyelőre akadály a pénzhiány, mert a szükséges beruházások rendkívül költségesek, az elkövetkező évtizedekben több ezermilliárd forintot kellene rájuk szánni. Ha valóban a jövőre gondolunk, mégis ez a követendő irány nálunk is, máshol is. Kérdés, hogy a politikai döntéshozókban lesz-e elegendő elszántság mindehhez.