Európa csalódott

Görögország ma olyan, mint az állatorvosi ló. Voltak, vannak korrupt politikusok, akik csalással, hamis adatok közlésével érték el, hogy felvegyék az országot az EU-ba és az euróövezetbe, és adott a társadalom, amely nem hajlandó belátni, hogy évtizedeken át lehetőségei felett élt és költött. Tagjai rezzenéstelen arccal vették fel a tizenötödik havi fizetést, negyvenévesen elmentek nyugdíjba, és aztán dolgoztak – feketén. Ma pedig általános sztrájkot hirdetnek, ha a felelőtlen költekezést jóvá tenni hivatott megszorításokról van szó. Elégedetlenek politikusaikkal, de főleg az EU-val, amely megszorításokat követel, mert azok nélkül nincs további kölcsön.

Függetlenül a görögök felháborodásától, az utóbbi évek egész Európáját is a társadalmi elégedetlenség jellemzi. Elégedetlenség a kormánnyal, a politikai elittel, az egyes intézményekkel, vagy akár az egész rendszerrel szemben. Okot adhat rá társadalmi rétegek elégedetlensége (bevándorlók tüntetései az egykori gyarmatosító országokban). Kiválthatja egy korrupciós vagy politikai botrány (a Murdoch-ügy Angliában). Irányulhat egy politikus személye ellen (Gyurcsány, Berlusconi). Szorítkozhat egy országra („Nem tetszik a rendszer” Magyarországon), de ölthet nemzetközi méreteket is (a bankok elleni Occupy-Wall-Street mozgalom Észak-Amerikában, Európában).

Fiatalok

Az elégedetlenség megnyilvánulási formái pedig lehetnek erőszakosak (halálos áldozatokkal is járó verekedés a rendőrséggel, autók felgyújtása, kirakatüvegek betörése Párizsban, Madridban, Berlinben), szakszervezetek által szervezett békés sztrájkok (minden európai országban), vagy diákok spontán éhségsztrákja (Szegeden).

Európa elégedetlen. Kivétel Németország. Ott a lakosság kétharmada elégedett a helyzetével, és bizakodóan tekint a jövőbe. Leszavazták azt a pártot, amely adócsökkentést írt a zászlajára, s vallják a régi porosz mondást: „Ha nincs pénzed, dolgozz többet.”

De a német kivétel nem változtat azon a tényen, hogy a többi európai társadalom ilyen vagy olyan mértékben nekikeseredett. Ennek okai különbözőek, de vannak közös vonásai is. Például az, hogy a különféle tiltakozások szereplői többségükben fiatalok. Egy olyan generáció, amely a jövője miatt aggódik. Joggal. Olaszországban, Portugáliában, Spanyolországban a munkanélküliek nagy része harminc év alatti. Sok köztük a diplomás. A bevándorlók tüntetéseinek legtöbb résztvevője is fiatal. „Elveszett generáció” – mondják cinikusnak hangzó, száraz tárgyilagossággal a szociológusok. „Elveszettnek” nyilvánítanak korosztályokat abban az Európában, amely – legalábbis a nyugati részén – történelme során talán soha nem élt olyan hosszan békében, anyagi jólétben, mint ma.

Bevándorlók

A társadalmi elégedetlenség másik közös vonása a nemzeti, vallási, etnikai kisebbségek integrálása jelentette problémák. Raymond Aron francia filozófus már negyven évvel ezelőtt figyelmeztetett arra, hogy Nyugat-Európa számára hamarosan nagy problémát jelentenek az egykori gyarmatokról bevándorló tömegek és az ugyancsak ide özönlő vendégmunkások, akiket a történelmi, etnikai, vallási és kulturális különbségek miatt nehéz lesz beilleszteni. Igaz, a mai generációkat nem terheli felelősség őseik évszázadokkal korábban elkövetett bűneiért. De ők is haszonélvezői azok eredményeinek. Anyagi jólétük ma nem utolsósorban erre is alapul, mégsem biztosítják a bevándorlók esélyegyenlőségét, integrációját a modern többségi társadalomba.

Igen, Európa egyik legnagyobb problémája ma az integráció. Azt csak az egoista, soviniszta Svájcban gondolják, hogy a minaretek építésének tilalmával megoldották a mohamedán bevándorlók jelentette problémát. Timothy Garton Ash szerint „Európának saját fennmaradása érdekében meg kell tanulnia együtt élni az iszlámmal”. És mi, magyarok se legyintsünk, hogy „az integráció nyugat-európai probléma”. A miénk is. Mi sem fogadtuk be, hanem megvetettük, megaláztuk a kisebbségeket. Jobb esetben az erőszakos magyarosítást neveztük integrációnak. Elég csak a romakérdésre utalni.

Lángok Athén utcáin: