Ennek a sztrájknak csak vesztesei lehetnek

Nehéz eldöntenünk, hogy drukkoljunk-e a sztrájkolóknak vagy sem. A kollektív szerződés javasolt átalakításával kétségkívül eddig sérthetetlennek tartott jogosítványoktól és juttatásoktól esnek el, nettó jövedelmük is csökken, érthető tehát, hogy ezt nem akarják elfogadni. Az is igaz viszont, hogy mindmáig szinte burokban éltek, az átlagos keresetük meghaladta a hasonló munkakörökben máshol dolgozókét, erős érdekképviselettel rendelkeznek, kollektív szerződésük pedig olyan kedvező feltételeket tartalmazott, amilyenekről a magáncégek munkavállalóinak döntő többsége nem is álmodhat.

Nem tehetnek arról, hogy a BKV a politikai és magán érdekjátszmák színtere lett, aminek a gazdaságos működés látta kárát: hagyták leromlani a céget, a járműparkot, a szolgáltatás színvonalát. Ezzel együtt tény, hogy a BKV évi több tízmilliárdos veszteséget termel, ami egy magánvállalatot már régen csődbe juttatott volna. Azt egy világváros tömegközlekedésétől senki sem várja el, hogy önfenntartó legyen, de ez a veszteség szakértők szerint hatékonyabb működtetéssel jelentősen csökkenthető. Ennek része a járatoptimalizálás csakúgy, mint a bérekkel való takarékosság és a korábbi, viszonylag bőkezű juttatások megnyirbálása.

Ezt talán ésszerű érveléssel el is lehetne fogadtatni a dolgozókkal, ha látnák, hogy ez egy átfogó racionalizálási koncepció része, amely hosszabb távon eredményeket hoz az egész működési struktúra átalakításával, a vezetéstől kezdve az összes tevékenységi körig. Ehelyett a munkavállalók azt érzékelik, hogy rajtuk kezdik a spórolást, miközben a főnökök menedzserszerződéseikkel óriási pénzeket visznek haza, miközben a BKV megy tönkre. Hogyan lehetne a gondokra hivatkozva lojalitást és megértést elvárni a dolgozóktól, mikor a cégnél csak rövid időt letöltő vezetők sok tízmillió forintos végkielégítést kapnak, van, aki saját magának utal ki százmilliót, a vezérigazgató pedig azt állítja, hogy minderről nem tud semmit, sőt nem is ismeri a közvetlen munkatársai alkalmazási feltételeit? Lehet-e hitele az egyszerű munkavállalók szemében egy olyan vállalat vezetésének, ahol mindez előfordulhat?

Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy még az elkerülhetetlen megszorításokat is nagyon nehéz megértetni és elfogadtatni. A belső személyi és érdekharcok már régen aláásták a céget, és ez most vált teljesen nyilvánvalóvá, amikor a harc eszközeként a botránygerjesztést is felhasználták. Látszólag a helyzet most alkalmas lenne egy alapos rendcsinálásra, amelyet a közvélemény is elvár. Ez meg is indult, azonban megakadni látszik néhány tucat kisebb jelentőségű szerződés megtámadásánál, egynémely középvezető felelősségre vonásánál, valamint a belső működési szabályok szigorításánál. Az egész működés rendbe tételére teendő intézkedések egyelőre nem látszanak, és a politikai-gazdasági érdekviszonyokat látva belátható időn belül aligha van rájuk esély.

A legnagyobb baj az, hogy ha valóban a BKV érdekeit, a jobb működést szolgáló döntések is születnének, a végrehajtásukhoz hiányzik a szükséges erkölcsi háttér és bizalom. A vállalat ügyei nem hozhatóak rendbe áldozatvállalások nélkül, a vezetők felelőtlensége miatt azonban a hagyományos dolgozói lojalitás mára erodálódott. Minden oldalról teljessé vált a csapdahelyzet: az állam nem hajlandó nyakló nélkül finanszírozni a gazdaságtalan működést és racionalizálást követel, a menedzsment viszont ezt nem képes végrehajtani, részben a körülötte zajló érdekütközések, részben pedig a háborgó munkavállalók miatt. A következmény az, hogy jórészt minden marad a régiben, a problémák tovább halmozódnak, aminek a levét előbb vagy utóbb a most sztrájkolók fogják meginni.

És nem csupán ők. Érdemes odafigyelni arra, hogy hosszú évek óta szinte kizárólag csak a közszférában és a köztulajdonú cégeknél vannak jelentősebb munkabeszüntetések. Az ott dolgozók igyekeznek védeni azokat a kiváltságokat, amelyeket a magánszférában alkalmazottak legnagyobb része már elveszített. A mostani válság legnagyobb vesztesei is az utóbbiak: igaz, hogy a közszférában dolgozók is kénytelenek megszorításokat és jövedelem csökkenést elszenvedni, az utóbbi 15 hónapban elbocsátott mintegy csaknem 150 ezer ember túlnyomó többsége mégis a magánszférából került ki. Elvileg ők is tiltakozhattak, sztrájkolhattak volna, de hiába, a cégük mögött nem állt az állam bácsi az adófizetők pénzével, hogy megmenthesse őket.

Szomorú, de igaz: bármennyire is érthető a sztrájkolók követelése, megmozdulásuk nem mozdítja előre, sőt hátráltatja az állami cégek elkerülhetetlen átalakítását. Ez természetesen nem az ő felelősségük, de a lényegen az nem változtat. Áll ez nem csupán a BKV-ra, de a MÁV-ra, sőt a Malévra is, ahol szintén sztrájkba léptek vagy lépnek. Különösen igaz ez akkor, ha a politikai erők egy része a munkavállalói érdekérvényesítést saját közvetlen haszonszerzésére használja fel. Szavazatokat hozhatnak persze azok a kinyilatkoztatások, hogy feleslegesek és indokolatlanok a megszorítások, az átszervezések, mi majd mindenkinek mindent meg fogunk adni, minden maradhat a régiben. Könnyű demagóg kijelentéseket tenni, hogy például azért nincs fedezet a dolgozók juttatásaira, mert a vezetők kilopták a pénzt.

Bár ilyen egyszerű lenne a helyzet! Sajnos azonban ennél sokkal rosszabbul állunk, a százmilliárdokra rúgó veszteségeket az állami cégeknél csak kemény átalakítási intézkedésekkel lehet csökkenteni. Ezzel a következő kormány is szembesülni fog, így az ellenzék mostani ígérethalmaza a saját fejére hullik majd vissza, kíváncsiak leszünk, hogyan boldogul vele. A mostani, általuk is gerjesztett sztrájkhullámnak ezért végső soron csak vesztesei lehetnek: az érintett dolgozók és cégek csakúgy, mint a jelenlegi és jövendő kormány, de legfőképpen az adófizető polgárok, akik a számlát fizetni fogják.