Bujtogatás az urbánusok ellen

Alig akad valaki, aki kétségbe vonná azokat a veszélyeket, amelyeket a német neonácik vagy a messzemenően sikeres, a német-nemzeti diákszervezetek által uralt FPÖ jelentenek. Ha azonban az ember egy a többség támogatását élvező, klasszikus értelemben vett autoriter és népnemzeti mozgósítást keres, akkor a nemzetiszocializmus utód-társadalmaként Magyarországra kell figyelnie. Az idegengyűlölet és a klasszikus értelemben vett antiszemitizmus elterjedésével foglalkozó összehasonlító ország tanulmányokban a magyarok rendszerint élen járnak. A magyarok 62 százaléka úgy gondolja, hogy a romák „hajlamosak a bűnözésre”, és több mint kétharmaduk erkölcstelennek tartja a homoszexualitást. A magyarok 46 százaléka a „zsidókat” teszi felelőssé a pénzügyi válságért.

A Fidesz, a ÖVP testvérpártja, kétharmados többségével sietősen engedelmeskedve a ma még ellenzékben levő, gyakran nyíltan antiszemita és rasszista Jobbiknak, lélegzetelállító iramban folytatja a társdalom autoriter irányú átalakítását, úgy, hogy ettől még az FPÖ-t is elöntheti a sárga irigység. 2010-ben az FPÖ elnöke fogadta a Jobbik delegációját. A közvélemény-kutatások szerint a Jobbik időnként még a választói szavazatok csaknem 30 százalékát is maga mögött tudhatja.

Andreas Koob és Holger Marcks újságírók, valamint a német-magyar származású, kultúrával foglalkozó tudós, Magdalena Marsovszky a magyarországi politikai változásokról készített friss tanulmánykötetükben nemcsak az állampolitikai szférára irányítják a figyelmet, hanem elemzésükben nagy teret szentelnek „a lakosság körében jelentkező autoriter és népnemzeti formációknak is”. Magyarországon nem egyik napról a másikra fejlődött ki Fidesz és a Jobbik 2010-es választási győzelme, amelynek során a két jobboldali párt együttesen a parlamenti mandátumok 80 százalékát szerezte meg, hanem már az 1990-es évek kezdetétől érzékelhető volt a társadalomban a népnemzeti gondolkodás terjedése. Bár a szerzők állampolitikai szinten a kétségtelenül erősen korlátozott, de mégis tovább létező demokratikus és jogállami eljárási szabályok miatt eltúlzottnak tartják a totalitarizmus vádjait, addig a társadalmi folyamatokkal összefüggésben mégis fasizálódásról beszélnek.

Legalábbis a történelempolitikailag motivált áldozat-mítoszokkal, valamint a magyaroknak a magyar protofasizmusban és a nemzetiszocialista uralomban való tömeges közreműködésével összefüggésben a tettes és az áldozat pozíciójának lélegzetelállító felcserélésével, a külpolitikában jelentkező revansizmussal és irredentaizmussal, a romák elleni cigányellenes gyűlöletkeltéssel, valamint az antiszemitizmussal, a demokrácia leépítésével és a szociális konfliktusok lakossági csoportok közötti kijátszásával megnyithatják az utat „a fasizálódás lehetősége” előtt.

Az ellenzéknek alig van esélye

A szerzői hármas rövid áttekintést ad az Orbán ellenes parlamenten kívüli ellenzékről, amely még akkor is képes utcára vinni közel 80 000 fős tömeget, amikor rendszerint közel 200 000 fős kormánybarát tüntető csoport áll velük szemben. Nem utolsósorban az új választási törvénynek köszönhető, hogy a jelenleg még szétforgácsolódott ellenzék egyesülése esetén is elképzelhetetlen, hogy a Fidesz és a Jobbik ellenfelei a maguk javára tudnák eldönteni a 2014-es választásokat. Ezért nem is meglepő, hogy már számos kritikusan gondolkodó értelmiségi eltávozott az országból.

A bevezető fejezetben, amely elviselt volna egy szerkesztőségi lektort, Magdalena Marsovszky bemutatja, hogy az „urbánusokkal” szemben mindig jelenlevő bujtogatás alig leplezett antiszemitizmust fejez ki. Az orbáni adminisztráció történelmi revizionizmusában a szerző az antikommunista és antiliberális zsidóellenesség egyfajta kombinációját véli felfedezni. Ez csapódik le pl. Budapesten a „Terrorizmus Házában”, ahol a létező szocializmus időszakát bemutató 21 teremmel szemben csak két terem foglalkozik a náci időszakkal. Marsovszky úgy jellemzi a kormány által kiemelt módon támogatott Ház kiállítását, hogy az teljes egészében „az ,elzsidósodott szocialisták` és az ,elzsidósodott liberálisok` elleni mozgósítást” szolgálja.

A Fidesz kiadványaiban is gyakran megtalálhatók az antiszemita megnyilvánulások. A zsidó ellenes nyílt gyűlöletkeltés hajtó erejét azonban a Jobbik adja. A szerzőhármas szembefordul az európai médiában újból és újból felbukkanó és a Jobbikot ártalmatlannak lefestő „jobboldali szélsőséges” vagy akár „jobboldali populista” jelzőkkel, és úgy jellemzik a pártot, hogy az „egy hagyományos értelemben vett fasiszta mozgalom valamennyi kritériumának megfelel”. Magától adódik a kérdés, hogy ez vajon nem jelent-e ártalmatlanként való megjelenítést, hiszen a Jobbik sokkal kevésbé tekinti magáénak az 1944-ig autoriter módon uralkodó Horthy Miklós kormányzó magyar protofasizmusának a hagyományait, akire a Fidesz képviselői mindig pozitívan hivatkoznak. A Jobbik inkább a nyilaskeresztesek, a magyar nácik hagyományait követi, akik különösen a mindent elpusztító antiszemitizmusukban különböztek a hagyományos fasizmustól.

A szerzőhármas hangsúlyozza, hogy a Fidesz és a Jobbik „ideológiai hivatkozásai kiemelkedő mértékű megegyezést mutatnak”. Ennek ellenére elutasítják a két párt egyszerű összemosását, helyette egy „helycserés játékról” beszélnek, amelyben a Jobbik sok témában maga előtt űzi a kormányt, és ötletgazdaként, illetve az „Orbán alatt megvalósuló népnemzeti politika diktálójaként” jelenik meg.

A könyvben a Fidesz „nacionalista stratégiájának központi harctereként” jelenik meg a gazdaság. Hasonlóan, mint Ausztriában a fekete-kék koalíció időszakában, az Orbán-kormány első intézkedésként egy minisztériumba, a Nemzetgazdasági Minisztériumba vonta össze a munkaügyi és a gazdasági minisztériumot. Magyarországon a pénzügyi reszortot is beolvasztották ebbe a minisztériumba. A könyv javára írható, hogy feldolgozza a magyar jobboldal regresszív- és kapitalizmus ellenes irányultságát, valamint bírálatának a középpontjába helyezi a jobboldal „Nyugat ellenességét” és a liberalizmussal szembeni ellenállását.

A tanulmánykötetben egy olyan „jobboldali antikapitalizmus” kerül bemutatásra, amely nem a konfliktusok befelé fordításával akarja megoldani a vitás helyzeteket, hanem „egy nemzeti összefogás” létrehozásával külső ellenség ellen fordul. Ez fejeződik ki például „a bankok elleni harcban” is, amely egyidejűleg együtt jár a „termelő kapitalizmus” támogatásával is. Ez utóbbi igen szigorú munkaerkölccsel és egy autoriter munkarenddel párosul, amely olyan intézkedéseket is magába foglal, amelyek csak a kényszermunkára jellemzőek, és amelyek elsősorban a társadalmilag kifejezetten hátrányos helyzetben levő romákat érintik.

Marsovszky, Koob és Marcks azt is bemutatják, hogy miként szövi át Magyarország és Brüsszel összetűzéseit a nyílt antiszemitizmus és az Izrael ellen megnyilvánuló gyűlölet. Például akkor, amikor az egyik Fidesz-hez közeli újságban „Európai Birodalomról” vagy a „nemzeti állam elleni rituális gyilkosságról” tesznek említést, vagy amikor a Jobbik, a Fidesz és egyéb jobboldali csoportok közös demonstrációján az EU-t „elzsidósodott társaságként” és „cionista idegenszívűként” támadják, vagy amikor „Tel Aviv – New York – Brüsszel tengelyről” beszélnek.

Az utóbbi időben Orbán egyre erősebb támogatást kap az Európai Néppártoktól, különösen Németországból és Ausztriából. Bernd Posselt, az Európai Parlamentben a CSU kitelepítettekért és a külügyi kérdésekért felelős szóvivője a magyarországi autoriter tendenciákat érintő bírálatokkal kapcsolatban „politikai hisztériáról” beszélt, vagy az ő frakciótársa, Manfred Weber „ideológiai cirkusznak” nevezte a bírálatokat. A korábbi bajor miniszterelnök, Edmund Stoiber „Magyarország utolsó reményének” nevezte Orbánt. Időközben a volt szövetségi kancellár, Wolfgang Schüssel is csatlakozott az Orbánt pártfogásba vevők köréhez.

A Fidesz-kormány azonban nemcsak az országon belül lép fel kifejezetten rámenősen, hanem egy agresszív külpolitikát is fojtat, főképpen a szomszédos országokban élő külföldi magyarok eszközként való felhasználásával, amely komoly feszültségeket idézett elő Pozsonyban, Bukarestben és Belgrádban is.

Egy homályos, rasszizmussal átszőtt vallásos „turánizmus” keretében, amely az ideológiai iránytűje a kelet felé nyitó új magyar külpolitikának, nemcsak a magyarok és a Kazahsztánban, Kirgíziában, Üzbegisztánban és Türkmenisztánban élő „közép-ázsiai népek” közös vonásait tárják fel, hanem az Iránnal közöseket is. A szerzőhármas rámutat arra, hogy rendszeres véleménycsere van a Jobbik és a magyarországi iráni nagykövet között. A Jobbik európai parlamenti képviselője, Morvai Krisztina, részt vett a holokausztot tagadó kormányok teheráni konferenciáján, és Vona Gábor pártelnök a 2010-es parlamenti választások előtt felszólította Ahmadinejad elnököt, hogy iráni forradalmi őrüket küldjön a magyarországi választások megfigyelésére.

Iránhoz fűződő gazdasági kapcsolatok

Ezért egyáltalán nem meglepő, hogy a Jobbik rendszeresen az iráni rezsimmel szolidáris, és a Teheránnal való gazdasági kapcsolatok kiépítése mellett foglal állást. Az Iráni Hírügynökség Magyarországot „Közép- és Kelet-Európa irányába nyíló kapunak” nevezi. A magyar-iráni kapcsolatok különösen szívügye Gyöngyösi Márton-nak, a Jobbik frakcióvezető-helyettesének, aki a parlamentben a „zsidószámolás”-ra vonatkozó javaslattal szerzett kétes értékű hírnevet magának. Tiszavasvári, egy kelet-magyarországi település, amelyet a Jobbik „a mozgalom valamiféle fővárosának” tekint, nemrégiben testvérvárosi kapcsolatot kötött az iráni Ardabillel.

Ennek a barátságnak a gazdasági haszna azonban kétséges. Mind a Fidesz, mind a Jobbik által szorgalmazott közeledés az iráni rezsimhez a gazdasági kapcsolatok kiépítésével együtt aligha jelenthet komoly alternatívát az EU-val fennálló kapcsolatokkal szemben. A közép-európai országban található népnemzeti és autoriter erők számos projektjének a sikertelensége nem teszi kevésbé veszélyessé a magyar jobboldali pártok uszításait.

Attól kell tartani, hogy annál agresszívabbak lesznek a támadások mindazok ellen, akik fenyegetve érzik magukat a szembenállás által erőltetett projektek miatt, minél inkább sikertelen kísérletnek bizonyulnak az Orbán-kormány azon gazdaságpolitikai intézkedései, amelyeknek célja, hogy valamiféle önkényeskedő válságmegoldási modelleket állítsanak szembe a világpiac törvényszerűségeivel.

Fordította: dr. Gonda László