Balsors és bűnbak
Ott ül a magyar Toscana kellős közepén, Dörgicsén egy könyvekkel megrakott csűrben két férfi: egy történész és egy író. Az író történelmi nevet visel, a historikus kiválóan ír. Beszélgetnek. A naptár: 1992. A rendszert váltó országban múlt, jelen, jövő egyként érdekes.
A nemzeti romantika a nagy tévutak egyike – magyarázza Kosáry. Ne áltassuk magunkat azzal, hogy négyszáz éve mi szakadatlanul a szabadságunkért harcolunk. Mert nem igaz. Ez illúzió. Torz kép. Ha a politika kérdéseire mindig csak érzelmi válaszokat adunk, sértődötteket, nem racionálisakat, akkor nem jutunk el a problémák valódi magjához. Beérjük helyette a szokásos önvigasztalással: „Elbuktunk, mert elárultak minket.” A balsorshoz mindig akad bűnbak. (Akár a családban is.) E romantikus, rajongó felfogás szerint a nemzetet sohasem sújthatja valódi vereség („nem lehet ellenzékben”), passzentos megoldás viszont, ha megtaláljuk azt a Júdást, akit megvádolhatunk a kudarc miatt. Tesszük ezt rendre így, ahelyett hogy helyzetünket reálisan néznénk, odahagyva az inproduktív sérelmi politikát, az országot beillesztve környezetébe, bekötve Európába (amelyet a történész tágasabb hazájának tekint).
Kosáry szerint gazdátlan itt a felelősség. Önfelmentő politikusaink „nem hibáztak, és nem is hibázhatnak, mert mindent jól láttak és látnak ma is, és ezzel a csalhatatlan látással megáldva mennek neki mindig a falnak”. A nemzeti romantika rosszul tanított minket, és a jelenben is félrevezet. „Minden történelem” – mondja Kosáry intően. A tanulságok kínálják magukat.
A kötetben négy további fontos értelmiségi kortárs, jó barát kap még klasszikus kontúrt: Vas István, Pilinszky János, Darvas Iván és Mensáros László. És persze az ötödik: a szerző, akinek vonzásai és választásai e kötetből ugyancsak kitetszenek.
(Görgey Gábor: Öt arckép. Corvina Kiadó.)
