Az uniós pénzek nélkül csak sereghajtók vagyunk

A hazai gazdaság legnagyobb gondjára világítanak rá egyértelműen az idei eredmények: saját erőből képtelenek vagyunk igazán fejlődni, folyamatosan szakadunk le az EU átlagos teljesítményétől, a legnagyobb mértékben a saját régiónk szintjétől. Ebben az Orbánék által hangoztatott „iparosítás” kudarca a legfőbb tényező: az ipari termelés az idén eddig összesen 1,5 százalékkal nőtt az előző évhez képest, de szeptemberben már 3,7 százalékkal csökkent. Emögött súlyos szerkezeti problémák húzódnak meg, főleg két elem: az egyik a túlzott függés a járműipari multik piacától, a másik pedig a hazai kkv-szektor rendkívüli gyengesége.

Jelenleg az autó-összeszerelő gyáraink adják a feldolgozóipar kibocsátásának harmadát, a teljes magyar GDP nagyjából tizedét és az exportunk közel ötödét, azaz ha az európai gépjármű-konjunktúra megbillen, azt mi keményen megérezzük. Az idén ez történt, de tegyük hozzá, hogy az iparunk más területei sem nyújtottak jobb teljesítményt, az építőipar pedig egyenesen zuhant, termelési értéke csaknem ötödével csökkent. Ez utóbbi egyértelműen az uniós pénzekből finanszírozott közösségi beruházások mélyrepülése miatt történt, de a beruházási aktivitás a versenyszférában is stagnált.

Nem csoda tehát, hogy a nemzeti össztermékünk növekedése messze elmarad az előző – EU-forrásokban bővelkedő – két évtől. Az első negyedév stagnálása és a második negyedév kis meglódulása után a harmadik újabb lassulást hozott: a nyers adatok szerint 2, a kiigazított mutató alapján 1,4 százalék volt csupán a bővülés. Még ennyi se lett volna a fogyasztás növekedése és a kedvező időjárás nyomán jól teljesítő mezőgazdaság nélkül, az előbbi nagyjából egy-másfél százalékot, az utóbbi fél százalékot javított az összképen.

Érdemes felidéznünk, hogy Orbán 2014-ben még azzal büszkélkedett, hogy mi vagyunk az uniós növekedés motorja, a nagy húzóerő, és a többi ország minket irigyel a gyors fejlődésért. Minden szakértő – e rovatban mi is – figyelmeztetett, hogy ez pünkösdi királyság, csak addig tart, amíg évente a GDP 5-6 százalékának megfelelő brüsszeli pénz áramlik be hozzánk. A növekedés számainak alakulása ezt azóta teljes mértékben igazolta: ahogy kifutottak a támogatások, úgy csökkent fokozatosan az utóbbi két évben a növekedési tempó. Némi ingadozást vitt a képbe az európai piac alakulása és az agrárium teljesítményének hullámzása, de a lefelé mutató trend egyértelmű.

Ahogy az is, hogy a GDP-mutatót illetően két év alatt az uniós dobogóról sikerült a sereghajtók közé kerülnünk. Az Eurostat harmadik negyedéves statisztikája szerint kiigazított adatok alapján az 1,4 százalékunkkal nem csupán az 1,8 százalékos EU-átlagtól, de az 1,6 százalékos eurózónás teljesítménytől is elmaradunk. Legnagyobb partnerünk és exportpiacunk, Németország is jobb volt nálunk, akárcsak Ausztria, amelyre Matolcsyék és Vargáék a felzárkózási jóslatok kapcsán előszeretettel hivatkoznak. Prognózisaik szerint folyamatosan 2-4 százalékkal gyorsabban fogunk a sógoroknál növekedni, és így 20-25 év alatt behozzuk őket. Na de mi van akkor, ha lassabbak vagyunk náluk, mint ahogy látjuk?

Még elkeserítőbb a helyzetünk, ha a hozzánk hasonló fejlettségű régiónkkal hasonlítjuk össze magunkat. 2010 óta az átlagos növekedési tempót tekintve a visegrádiak és Románia, valamint a baltikumiak többsége is gyorsabban fejlődtek nálunk, az utóbbi egy évben pedig még jobban leszakadtunk. A legfrissebb adatok szerint a mi szerény 1,4 százalékunkkal szemben a román GDP 4,6, a szlovák és bolgár több mint 3 százalékkal bővült, a lengyel és cseh 2 százalékkal, és csupán a lettek és észtek maradtak valamelyest – 1-2 tizeddel – mögöttünk.

A kormányzati sikerpropagandába ez így persze nem fér bele, óvakodnak is a konkrét összehasonlításoktól, ha meg is teszik, a hazai nyers adatokat vetik össze a többiek kiigazított számaival, ahogy azt már láthattuk, vagy olyan semmitmondó NGM-szöveget hallunk, mint a napokban a parlamentben: „Magyarország tovább erősödik!” Na de mennyit és mihez képest?

A kilátásaink sem túl fényesek, bár a Matolcsy-féle MNB még mindig tartja 3 százalék közeli, felettébb optimista éves növekedési prognózisát. Az összes valóban szakértői hazai és külföldi elemzés ezzel szemben 2 százalék körüli bővülésre számít, némi gyorsulásra pedig csak 2017-től, ha újra tágra nyílnak az uniós pénzcsapok. Orbánék is ezt várják, nem véletlenül pörgetik fel a pályázatokat, hogy minél hamarabb lehívhassák a támogatásokat. A céljuk az, hogy a 2018-as választások előtt, akárcsak 2014-ben, az EU-pénzekre építve tudjanak javuló növekedési eredményeket felmutatni és osztogatással szerezni szavazatokat. Az uniós támogatási rendszer működési rendje alapján erre bízvást számíthatnak is, azaz minden esélyük megvan arra, hogy a folyamatosan szidott és minden bajok okának kikiáltott EU segítségével tarthassák meg a hatalmukat újabb évekre.