Az állam nem mindenható

– Könyvében hangsúlyozza: a gazdaság fenntarthatósága elengedhetetlen feltétele a fejlődésnek. De a jelenlegi növekedésre vajon igaz ez? Hosszabb távon is tartható ez az eredmény?

– Múlt évben bőven 3 százalék feletti volt a növekedés, 2015-re konzervatívabb a kormányzati becslés: 2,5 százalék. Hasonló a visegrádi országok teljesítményéhez. Tény: a tavalyi eredmény több okból sem könnyen megismételhető. Az autóipar teljesítménye „csúcsra futott”, innen már igen nehéz tovább növekedni. Vagy: a mezőgazdaságban 2014-ben rekordtermés volt, s botorság azt várni, hogy most újra így lesz. Ezen kívül uniós forrásokból is kevesebbet használunk fel, mint az előző évben, hiszen csak most kezdődik az EU új költségvetési ciklusa. 2016-ra – ami még belátható – nagyságrendileg marad a 2015-ös növekedési ütem.

– Szerintem most éppen alátámasztotta, hogy valójában miért nem fenntartható így a növekedés. Hiszen elavult a gazdaság szerkezete, és a kormány külső, nem stabil forrásokra alapozta a gazdaság élénkítését.

– Nincs igaza! Épp azt mondom: ez a visszaesés nem számottevő. És a derűlátóbb becslések szerint 2,5 százalék fölé is mehet az idei növekedés. A fenntarthatósági szint alsó határa pedig szerintem körülbelül 2 százalék.

– Ezt a határt a közgazdászok többsége általában 3 százaléknál húzza meg. De nem is ez a lényeg. Könyvében a versenyképes oktatást is mint alapfeltételt említi. Csakhogy a felsőoktatásból kivontak 80 milliárd forintot, és az új költségvetés a gimnáziumok és az alapítványi iskolák nagy részét is nehéz helyzetbe hozza.

– A ráfordítás és a teljesítmény a felsőoktatásban Magyarországon fokozatosan mind távolabb került egymástól. Csak egy példa: ma Magyarországon negyvennél több intézményben adnak közgazdászdiplomát. A rendszer így nem tartható fenn tovább. Alapvető változtatásokra van szükség. Annak az elképzelésnek is van létjogosultsága, hogy nagyobb hangsúlyt kapjon a gyakorlati oktatás. A közoktatásban a rendszer finomhangolásai most következnek. Rövid idő telt el az átalakítások óta ahhoz, hogy ezen a területen, a még messze nem lezárt intézkedésekről véleményt alkossunk. A hatékonyabb és takarékosabb finanszírozású rendszerműködés viszont elvárható.

– De miért nem inkább a forráskivonások előtt gondolták végig, mi célból vesznek el pénzeket a felsőoktatásból?

– Egyetlen intézmény sem marad támogatás nélkül. Ami tény: a növekvő GDP-hez képest arányaiban valóban kisebb az erre fordított összeg, és nem csak a felsőoktatásban. Nem kerülhető el a prioritások kijelölése: a gazdaságélénkítés, a vállalkozások támogatása most az első. Nyilvánvaló: a gazdaság teljesítménye erősen behatárolja az államháztartás által elkölthető pénzt. A forrás nem végtelen. A korlátok pedig elkerülhetetlenül társadalmi feszültségeket szítanak. Még a jogos igényeket sem lehet egyszerre kielégíteni, és láttuk a teljesítménykövetelmények nélkül adott fizetésemelések kontraproduktív hatásait. Akkor lesz sikeres a közigazgatásban vagy akár a felsőoktatásban folytatott reform, ha az itt dolgozók bérének rendezése együtt jár a hatékonyságnövekedéssel.

– Pogátsa Zoltán közgazdász úgy számol: a büdzséhez viszonyítva elenyésző összegbe, 20 milliárd forintba kerülne, ha mintegy százezer minimálbéren élő közalkalmazott fizetését a létminimum szintjére emelnék. De ez csak egy kiragadott példa arra, hogy az „erős, beavatkozó állam” – amelyet könyvében a jelen gazdasági környezetben szükségszerűnek tart – hogyan tudná érvényesíteni a társadalmi igazságosság elvét.

– Érdeklődéssel, de óvatosan fogadom az ilyen számításokat. Nem tisztem egyik vagy másik államfelfogást minősíteni. Államra – így vagy úgy – szükség van. Az önszabályozó mechanizmusok működése sem mentes a hibáktól. Részben azért, mert utóbbiban egyes nehéz feladatoknak – például a szegénység oldásának – nincs igazi felelőse. Végső soron mindig az államot, az éppen regnáló kormányt hibáztatjuk. Pedig az sem mindenható. Egész Európában jelenség a korábbinál jóval aktívabb kormányzati tevékenység. Kérdés persze a konkrét megoldás, a centralizáció és a beavatkozás mértéke.

– Akkor másképp teszem fel a kérdést: miért van szükség erős, piaci folyamatokat szabályozó államra, ha nem kezeli a szociális egyenlőtlenségeket?

– Kezeli. Lehetőségei és társadalomfelfogása szerint. A hazai szegénység nem a közelmúltban alakult ki. A szociális egyenlőséget fennen hirdető társadalmi modell idején a szükség már 1979-ben életre hívta a Szegényeket Támogató Alapot, a SZETA-t. E súlyos gond oldásának útjául most a kormány a segélyezés helyett a munkalehetőségek fejlesztését helyezi a középpontba. Többről és másról van azonban szó, mint a lapát kézbeadásáról. Oktatásra, elfogadható társadalmi mintaadásra és az emberi felemelkedés igényének feltámasztására van szükség. A tartós növekedés önmagában is enyhíthet a szociális problémák egy részén. Ma újra számos területen munkaerőhiány van, mint például az építőiparban, ahol az egyszerűbb feladatokhoz is szükség van ma már nyolc általánosra, ám nincs elég alapfokú végzettségű jelentkező.

– A 2015-ös költségvetési kiadások közt szerepel több, összesen mintegy 800 milliárd forintos tétel, amelyet az állam magára költ. Ezen kívül sportcélú fejlesztés címén a tavalyihoz képest 25 százalékkal magasabb összeget különítettek el. Ez is a gazdaságélénkítés része lenne?

– Elvileg az állam mindent, még a saját igazgatási, irányítási kiadásait is a társadalmi működés fenntartására költi el. Azon lehet vitatkozni, ebből sorrendiségében, mértékében mi a legcélszerűbb, mit lehetne takarékosabban csinálni, van-e pazarlás. És jó, ha a közpolitika, a sajtó kritizál, vitat egy-egy megoldást. A rendszerváltozást követően a sport infrastruktúrája Magyarországon végtelenül leromlott. A sportcélú beruházások – a stadionépítések is – munkát adnak. Hozzájárulnak a teljesítményekhez. Hogy a társadalmi hasznosságuk végül milyen lesz, nem az avatáskor derül ki.

– Egyáltalán: lehetséges gazdaságélénkítés ott, ahol ennyire kiterjedt a korrupció? Több közgazdász szerint ez a legfőbb akadálya a teljesítmény érdemi növekedésének.

– Az állami eszközökből folytatott beruházás, élénkítés mindig és mindenütt növeli a korrupciós kockázatokat. A nemzetközi minősítések szerint Magyarország a 47. helyével az uniós „középmezőny” végén van. „Helyezésünk” sajnos évtizede nem változik. Lengyelország és Szlovénia előttünk áll, Csehország, Szlovákia hátrább, az EU déli két nagy állama és a keletebbre fekvők több mint 20 hellyel mögöttünk vannak – egy 180 országot elemző listán. A korrupció bélyegének rásütése nem ritkán a politikai-gazdasági „játszmák” része. Előfordul, valakiről azért terjesztik, hogy korrupt, esetleg éppen korrupt eszközökkel, mert vagyonát olcsóbban akarják megszerezni, pozícióit gyengítve. Ennek tudata persze a legkevésbé sem ment fel a cselekvés alól, sőt. De erről majd a következő könyvemben írok.