Az a bizonyos második pillér
Lassan leszivárog a magyar köztudatba, hogy a magánnyugdíjpénztárak vagyonának a „kötelező” befizetésekre támaszkodó részét – a rendszer második pillérét – azért kell államosítani, hogy a befizetők pénzét e pénztárak ne „tőzsdézzék” vagy „rulettezzék” el. Amióta az Orbán-kormány elszánta magát az államosításra, a kormányközeli sajtó tevékeny hozzájárulása révén leér a közvéleménybe az is, hogy a nyugdíjrendszer második pillére valamiféle szociálliberális magyar találmány, a Horn-féle MSZP–SZDSZ-koalícióhoz köthető „aljas trükk”. Egyik állítás sem igaz. ACZÉL ENDRE írása.
Fél évtizeddel a Közép- és Kelet-Európán végigsöprő rendszerváltozási hullám után az IMF és a Világbank szakértői, egyetértésben azokkal a nyugati kormányokkal, amelyek a térség legnagyobb hitelezőinek számítottak, egy „strukturális átvilágítási” kampányuk során azt észlelték, hogy Horvátországtól a Baltikumig semmiféle nyugdíjpénztár nem működik. A lakosság számára a nyugdíj-előtakarékosság ismeretlen fogalom. Ilyesmit kötelezően nem írnak elő, önkéntesség szinte nem tapasztalható, a nagy vállalatok – közöttük az államiak – nem működtetnek magánpénztárakat, a frissen privatizált bankoknak és biztosítóknak nincsenek vagy alig vannak ilyen üzletágaik.
A verdikt úgy szólt, hogy ha a rendszerváltoztatók a modern szociális piacgazdaságok modelljéhez akarnak igazodni, akkor bizonyosfajta kényszer alkalmazandó, noha ilyet Nyugat-Európa nem ismer. De valamiképp el kell indulni, hogy a nyugdíjrendszer, illetve minden jövőbeni nyugdíjkifizetés ne maradjon az állam túsza, s a kereső polgárok szokják meg az öngondoskodás Nyugat-Európában már elterjedt formáit.
A magánnyugdíjpénztárak hálójának létrehozása nem parancs volt – az Európai Uniótól pláne nem, hiszen az érintettek egyike sem volt még akkor az unió tagja –, hanem tanács. Minthogy azonban a tanács nyomatékosnak látszott, a közép- és kelet-európai országok sorban bevezették a munkavállalók által kötelező módon magánnyugdíjpénztárakba irányítandó járulékhányad intézményét, s ennek nyomán gombamód jöttek létre az e pénzek kezelésére szakosodott pénztárak. Az első és a harmadik pillér (az állami nyugdíjrendszer és az önkéntes előtakarékoskodás) után megszületett a második is. Egyetlen kivétel akadt: a Cseh Köztársaság, ahol a mai napig nincs második pillér.
Ám az évek során kiderült, hogy az öngondoskodás eszménye roppant nehezen ver gyökeret térségünkben, hacsak nem kötelezik rá a járulékost. Az önkéntes befizetések mind a mai napig töredékét teszik csak ki a kötelezőnek.
Arra a két lényeges szempontra nézve, hogy a munkavállalói járulék mekkora hányada maradjon az államnál, és mekkora „csatornázódjék” át a magán-nyugdíj-pénztári egyéni számlákra; továbbá, hogy a pénztulajdonosok védelmében milyen törvényi szabályozás alá essék az otthon vagy külföldön, részvényekbe, netán állampapírokba befektethető hányad, nem volt tanács. Mindenki szabadon dönthetett, merészen vagy óvatosan. A lengyelek például nagyon alacsonyra szabták (öt százalék) a külföldön befektethető pénz arányát (ez minálunk: 30), ugyanakkor nagyon magasra (40 százalék) a tőzsdén jegyzett honi részvényekre fordíthatót. Egyfelől túl óvatosak voltak, másfelől túl bátrak, illetve: igyekeztek otthon tartani a pénzt.
Zuhanás Varsóban
Ez a számítás a nagy válság, a „hitelszűke” idején azonban visszájára fordult: a varsói tőzsdeindex a budapestinél sokkal nagyobbat esett, és pontosan ugyanekkora (38 sázalékos) vagyonvesztést könyvelhettek el a nyugdíjpénztárak is. Viszont a magyar pénztárak – nem lévén már olyan törvény, amely a pénztártagok számára valamilyen minimális hozamot szavatolt volna – a lengyelországinál sokkal szabadabban „játszottak” a külföldi tőzsdéken, sok, hirtelen nagyon olcsóvá lett részvényt vásároltak fel, gyors tőzsdei emelkedésre, kilábalásra számítva. Nota bene: ez a számítás se jött be, a részvényindexek a 2007 és 2008 nyara közötti állapothoz képes tovább süllyedtek, miáltal a magyar pénztárak arányosan többet „buktak” (20 százalék), mint a lengyelek (14).
Itt azonban megint csavar következik a történetben. A magyar pénztárak a válságban lehetőséget láttak az „olcsó vásárlás és drága eladás” megvalósítására, ami végül mégsem volt rossz számítás, mert 2009–2010-ben sikerült a veszteségeiket ledolgozniuk, sőt. Ennek bizonyítására egyetlen adat: 2008. nyár végén a magyar pénztáraknál (a világ legnagyobb társadalom- és nyugdíj-biztosítási szaklapja, a PIMM szerint) a kötelező befizetésekből tíz év alatt összesen 7,5 milliárd eurónyi vagyon gyülemlett fel, azaz alig több mint 2000 milliárd forint. Ha igaz az, hogy ma az Orbán-kormány 2800 milliárddal számol, akkor két év alatt – ideértve a folyamatos befizetéseket is – a vagyonvesztés finoman szólva is eltűnt; semmiféle „eltőzsdézés”, „elrulettezés” nem történt, s aki ilyet állít, az valótlant mond.
De természetesen a járulékbefizetések befektetéssé alakítása értelemszerű kockázatokkal jár. A tőzsde nem mindenkinek nyereséges, és láttunk már olyat is, hogy az állampapírok súlyosan leértékelődnek. Tagadhatatlan, hogy az állami rendszerben ilyen kockázat nincsen, mert a költségvetésbe befolyó járulékokat senki sehová nem fekteti be: azok egyenesen mennek a nyugdíjkasszába és onnan a nyugdíjasok zsebébe. (A hajdani járulékfizetők jogosultságát nem az ő hajdani járulékaikból, hanem a maiakéból elégítik ki, illetve nem elégítik ki, mert arra ez a pénz soha nem elegendő. A pótlását az állam adókból végzi el, s nemcsak nálunk, mindenütt Nyugat-Európában is.)
A kockázatok érzékeltetéséül annyit, hogy a válságban a kelet-európai nyugdíjpénztárakat mindösszesen 9 milliárd euró veszteség érte, és ebből 8 milliárdot a lengyelek és a magyarok könyveltek el. Mindenki más veszített – a baltiaktól Szlovéniáig –, de csak százmilliós vagy azt közelítő nagyságrendben. A csehek, akiknél csak önkéntes alapok léteznek, összesen csupán 210 milliót, dacára annak, hogy náluk az önkéntes befizetések körülbelül akkorák voltak, mint minálunk a kötelezőek (7,4 milliárd euró).
Teljes lenyúlás
Nyugtázzuk: a nagy válság levonulta jobb állapotban találta a magánnyugdíjpénztárakat, mint a nekik otthont adó országok költségvetéseit. E pénztárakat – amennyire ezt tudni –, ellentétben a bankokkal és más pénzintézetekkel, nem mentették ki közpénzekből, így a költségvetések bajaiért minimálfokon se felelősek. Viszont a lyukak befoltozására berendezkedett államháztartások legalább hat kelet-európai országban (egyelőre Lengyelország, Magyarország, a három balti állam és Bulgária) szemet vetettek a vagyonukra. Ami azonban Magyarországon körvonalazódik, példa nélküli. A kötelező befizetéseknek az állami első pillérbe való ideiglenes átirányítása vagy a járulékból való állami részesedés növelése (Lengyelország) napirenden van, sok más egyéb mellett. (Például: maga a járulékos döntse el, hogy milyen kockázatot vállalhat a pénztár a befektetéseivel; tovább módosítsák-e a „kötelezőben” és az „önkéntesben” gyülemlő pénzek befektetését.) A teljes „lenyúlás” viszont hungarikum. Holott a magyar államháztartás jobb, sőt sokkal jobb állapotban van, mint az EU-s partnerországiak. Nálunk nem lyukakat tömnek be, hanem méretes költekezésekhez teremtenek erőszakkal, a vagyonhoz való alkotmányos jog korlátozásával forrásokat.
Két pillér között
Azt viszont nyugtáznunk kell: ha az EU statisztikai hivatala – tudomásul véve kilenc ország, köztük még Svédország óhaját is – jóváírta volna a költségvetések kiadási oldalán az első pillérből a másodikba átirányított pénzeket, s ezzel javította volna az érintettek államháztartásihiány-pozícióját, akkor a hiányleszorításhoz nem biztos, hogy igénybe kellett volna venni olyan drasztikus módszereket, mint teljes szektorok különadóztatása (megsarcolása) Magyarországon. Vagy ha igen, nem a tapasztalt mértékben. Akkor még a nyugdíjpénztárak elleni frontális támadás is gyöngülhetett volna.
