Abszurd döntések

- Amikor ön pénzügyminiszter volt, Varga Mihály pedig ellenzéki képviselő, időről időre találkoztak. Folytatódik-e a rendszeres véleménycsere?

– Nem, de ennek természetes oka van: én ma egyáltalán nem készülök kormányzati felelősségvállalásra, mint annak idején Varga Mihály. Természetesen ha kíváncsi lenne a véleményemre, szívesen állnék a rendelkezésére, de ha elmondom az álláspontomat a gazdaságpolitikáról, azt civilként teszem.

- Egy személyes találkozón hogyan reagált volna, ha Varga államtitkár önnek mondta volna, amit a Heti Válaszban olvashattunk tőle: nem volna olyan nagy tragédia, ha két-három külföldi bank el is tűnne a magyar piacról.

– Emlékeztettem volna arra, ami persze a számára sem újdonság: a 2008–2009-es válság során óriási biztonságot adott Magyarországnak, hogy a bankrendszer túlnyomó részének tőkeellátását nem hazai forrásból kellett megoldani. A bankok jelentős része külföldi csoportok tulajdonában volt, amelyek saját maguk gondoskodtak a finanszírozás fenntartásáról vagy megújításáról. Persze az is igaz, hogy vannak külföldi bankok, amelyek azóta leállították hazai terjeszkedésüket, vagy hálózatuk visszafejlesztése mellett döntöttek. Tehát csak olyasmi történne, amire már eddig is volt példa.

- Volt a kérdésem mögött egy másik kérdés: vajon a gazdaságpolitika alakításakor a kormányzat önmagán kívül hallgat-e bárkire? Például olyan partnerekre, akikkel korábban rendszeres volt a kapcsolat? Vagy inkább az a híresztelés igaz, hogy a gazdaságpolitika alakítója még saját kormányára sem hallgat?

– Én nem tudom, hogy ki alakítja a gazdaságpolitikát. Ebbe nem látok bele. De nem észlelem, hogy a gazdaságpolitika alakítója – bárki legyen is – kész lenne befogadni másnak a véleményét.

- Vannak olyan lépések, amelyek a laikus számára abszurdnak tűnnek: ilyen például a bejelentés, hogy a kormány még idén el akarja adni a magánnyugdíjvagyonnal birtokába került részvényeket. Mintha szándékosan el akarnák tőzsdézni ezt a pénzt. Hiszen a részvényeket nem akkor szokás eladni, amikor pang a börze, és különösen nem szokták híreszteléssel letörni az árukat. Mit szól mindehhez egy szakértő?

– A szakember számára nagyon sok bejelentés hangzik abszurdnak. Viszont nyilvánvaló, hogy a kormánybejelentések időpontját, formáját, tartalmát nálunk most politikai szempontok, és nem szakmai megfontolások határozzák meg. A bejelentések zöme szimpátiát akar kelteni, ahhoz akar kapaszkodót adni a választópolgárnak, hogy azonosulhasson a kormánnyal. A jelek szerint a legutolsó szempont, hogy ezeknek a bejelentéseknek milyen arányú a valóságtartalmuk. Egyáltalán, van-e valóságalapjuk.

- Ön érti azt a kavarást, ami a 202 ezer forintnál többet keresők ügyében zajlik? Hogy a második kulcsot elnevezik-e átmeneti hozzájárulásnak, vagy esetükben nem szüntetik meg a szuperbruttót, hanem a söralátétre annak is rá kell férnie?

– Nem fog ráférni. Persze hogy értem: megint a kommunikációs érdekek alakítják a gazdaságpolitikát. A kormány nemcsak gazdasági, de politikai szempontból is nehezen indokolható lépést tett, amikor olyan egykulcsos adózást készített elő, amely másutt nem létezik. Az alacsony jövedelműek kedvezményeit még az egykulcsos adó bevezetésével sem vették el a világon sehol Magyarországon kívül. Egy mások által, máshol, máskor sikeresen bevezetett adóintézkedésről mi most bemutatjuk, hogy rossz időzítéssel és módosításokkal ezt lehet rosszul is csinálni. A látható hatásoktól viszont maga a kormány is megijedt, és most megpróbál úgy visszatáncolni, hogy ne érje presztízsveszteség. Olyan kommunikációs trükköt keres a második kulcs bevezetésére, hogy rá lehessen mondani, nem az, ami: sávos adózás.

- Úgy látszik, mintha a kormány a költségvetési gondjainak az orvoslására az ön receptjét alkalmazná. Áfaemelés az alapvető élelmiszerek adójának csökkentésével. Érez elégtételt? Hiszen ezt a Fidesz korábban nagyon bírálta.

– Nagyon bírálta, annak ellenére, hogy akkoriban mi nem a költségvetési gondok kezelésére emeltünk áfát. A Bajnai-kormány idején a költségvetés feszültségeit kizárólag kiadásoldali intézkedésekkel kezeltük. Adóhoz csak rendszeren belüli átcsoportosítás érdekében nyúltunk. Tehát csak azért emeltük a forgalmi adót, hogy a munkára rakódó közterheket csökkenthessük. Ezért nem is érzem korrektnek az összehasonlítást, hiszen a kormány most azért hozott hasonló döntést, hogy a saját maga által ütött lyukakat utólag befoltozza.

- Matolcsy György bejelentette: „Nem éppen növekedés-központú költségvetés készült a jövő évre.” Hát ez tény, bár az általa tervezett 1,5 százalékos növekedést a Nemzeti Bank máris túlzottan optimistának tartja. Úgy látszik tehát, mintha Matolcsy matolcsyzmusok nélküli programmal állna elő. Örülhetünk, hogy a gazdasági minisztert végre meglátogatta a valóság?

– Ennek akkor lehetne örülni, ha lenne egy a matolcsyzmus ideáitól elszakadó, alternatív gazdaságpolitika. Ma nincs ilyen. Annak, hogy a valóság beköszönt a gazdasági minisztériumba, nem lett olyan hatása, hogy stratégiai tervet készítettek volna, és hozzáláttak volna a megvalósításához. Csak annyi történt, hogy tűzoltásba kezdett a kétharmados többségű kormány. Pedig már a választások óta többen szajkóztuk: a költségvetési egyensúly megteremtésének kulcsa a nagy ellátórendszerek átalakítása és a munkára rakódó közterhek csökkentése lehet. Azt tehát már belátta a kormány, hogy nem vált be, amit csinált, de nem tud helyette olyasmit kitalálni, ami működik.

- Igazságtalanság lenne állítani, hogy a nagy ellátórendszerekhez nem nyúl hozzá: ennyi pénzt még soha senki sem akart kivenni egészségügyből és oktatásból.

– Csak ettől nem áll fenntartható pályára egyik sem. Szerintem ma már mindenki láthatja, akinek szeme van hozzá: a választások után azzal kellett volna kezdeni, hogy megfelelő pályára állítsák az önkormányzati rendszert, a közösségi közlekedést, az egészségügyet és az oktatást. Szigorúan olyan költési szinttel, amit az ország tényleg megengedhet magának. Amikor már látszott volna a mozgástér, a költségvetés tartható szintje, ki lehetett volna munkálni az adórendszer módosítási irányait. Elsősorban a munkára rakódó közterheket kellett volna csökkenteni, mert csak így lehet új munkahelyeket teremteni. A kormány mindennek pont az ellenkezőjét tette. Halogatott mindent, ami a költségvetés kiadási oldalához tartozik, viszont azonnal átalakította az adókat. Rengeteg pénzt úgy engedett ki a költségvetésből, hogy ez semmilyen gazdasági haszonnal sem járt. Most a kabinet fut saját maga után. Kénytelen jóval nagyobb pénzügyi prés alatt belefogni az ellátórendszerek átalakításába. Ennek én már nemcsak a szakmai-gazdasági, de a politikai logikáját sem értem.

- Van, amiben a kormány visszalépett, de azért a jelszavak egy része változatlan. Például hogy „senki sem járhat rosszabbul”. Ön elhiszi?

– Hogyan hihetném? Egyszerű matematikával ki lehet számolni, hogy nagyon sokan fognak rosszabbul járni. Az elmúlt héten közzétettem egy modellszámítást, amely bemutatja: ma Magyarországon az adóterhelés megoszlására a legkisebb arányban éppen a személyi jövedelemadó hat. Az adóbevételeknek ugyanis csak 10-15 százaléka származik az szja-ból, míg 40 százalék a forgalmi adóból jön. Ennek megoszlása tehát sokkal pontosabban mutatja, hogy ki mekkora terhet visel. Még a társadalombiztosítási járulékoknak is nagyobb szerepük van, mint az szja-nak. A számítások egyértelműen bizonyítják, hogy a kormány intézkedéseinek hatása az erős degresszió: sokkal nagyobb arányban járulnak hozzá a közterhekhez az alacsony jövedelműek, mint azok, akik többet keresnek. Az előbbiek ugyanis jövedelmük nagy részét fogyasztásra költik – ezután 27 százalékban áfára –, míg a magasabb jövedelműek többet takarítanak meg, többet költenek az országhatárokon kívül. A roppant aránytalan adórendszer egyik oka, hogy a kormány ragaszkodott az adójóváírás erőszakos kivezetéséhez, akár a minimálbér és a munkaerőköltség drasztikus emelésének árán is. Ami egyébként tovább rombolhatja az eddig sem túl jó foglalkoztatási viszonyokat. A torzulás másik oka, hogy a vagyonadóztatás továbbra is tabu: azt a Fidesz felhasználta politikai haszonszerzésre. Pedig vagyonadó van minden civilizált országban, még ott is, ahol az egykulcsos rendszert vezették be.

- Említett cikkének végén arra a finoman megfogalmazott végkövetkeztetésre jutott: akik ma tervezik az adórendszert, megspórolták az összefüggések megértését. Jól értem? Fogalmuk sincs arról, hogy mit művelnek?

– Az elhangzott kijelentésekből voltam kénytelen ezt a következtetést levonni. Amikor valaki a mai Magyarországon azt mondja, hogy ez az adórendszer arányos és igazságos, nem veszi észre, hogy a valóság pont ennek az ellenkezője.

- Csak nem képzeli, hogy a döntéseket az hozza meg, aki az aktuális szlogeneket szajkózza a tévéműsorokban?

– Én azt gondolom, hogy manapság a döntésekben a szakmai megfontolás háttérbe szorul, és politikai szempontok alapján alakítgatják az adórendszert. Erős a gyanúm, hogy aki pedig a politikai szempontokat meghatározza, tényleg elhitte, hogy arányos adórendszert hoztak létre. Abban a hitben él, hogy mindenki a teljesítményének arányában fizet. És senki sem bizonyította be neki a tényt: pont az ellenkezője igaz.

- És akkor most menetelünk a katasztrófa felé?

– Nem. Én nem látom, hogy gazdasági katasztrófa fenyegetne. Az ország, a társadalom tűrő- és alkalmazkodóképessége meglepően erős. Én az elmulasztott lehetőséget látom. Válság idején több változtatást lehet elfogadtatni, mint egyébként. Tegyük hozzá ehhez, hogy 2010-ben ez a kormány a választóktól kétharmados parlamenti többséget kapott, szinte korlátlan politikai és jogi felhatalmazást. Ilyen lehetőség nem sok volt, és nem sok lesz, tehát történelmi mulasztás, ha a kormány képtelen szilárd szakmai alapon álló, már középtávon is eredményes gazdaságpolitikát megvalósítani. De gazdasági kataklizmára nem számítok. Sokkal inkább tartok attól, hogy a politikában alakul ki olyan helyzet, amikor a végképp megcsömörlött választók szélsőséges erőket segíthetnek hatalomra.