A páva
Ez a produkció még sokáig emlékezetes marad. Aki látta a miniszterelnök egyórás beszédének ezt a részletét, a vizuális élmény birtokában nagy előnyt élvez azokkal szemben, akik csak olvasták a szöveget; Orbán Viktor előadásmódja kivételes pillanatokat szerzett nézőinek. Persze, mint minden értékelhető előadás, úgy ez is tartalom és forma tökéletes egységében hordozta sajátlagos jelentőségét; amikor a kormányfő a Századvég és a Heti Válasz közös konferenciáján hosszan értékelte az elmúlt két év politikai eredményeit, különös tekintettel a „brüsszeli bürokratákkal” folytatott tárgyalások „bonyolult taktikai akciósorára”, akkor szavai és mozdulatai a kifejezésmód ritka összhangjával ajándékozták meg publikumát. Orbán szinte koreográfiát kerített mondandójához: hajladozott, gesztikulált, kissé mintha megriszálta volna a csípőjét, ugyanakkor igen eleven mimikája, selyma mosolya is pontosan aláhúzta a lényeget. Útmutatót adott, miként kell – úgymond – a pávatánchoz hasonlatos módon sasszézni a nemzetközi porondon.
A dolog veleje az, hogy bár az európai válságkezelést Magyarország elutasítja, ám a „diplomácia táncrendje” miatt ezt úgy kell előadni, „mintha egyébként barátkozni szeretnénk”. A miniszterelnök szerint „ezek azok a politika művészetéhez tartozó mozdulatok, hogy majd a hét javaslatból kettőre-háromra – amelyeket úgyis megcsináltunk már, csak ők nem vették észre – rábólintunk, a maradék kettőt pedig, amit nem akarunk, úgy utasítjuk el, hogy a többségét tulajdonképpen elfogadjuk”. Mármost kétségtelen, hogy Orbán igen szemléletes retorikai attrakciója mind gesztusnyelvében, mind mondandójában egyedülálló, és nemcsak eredeti kompozíciós technikája, hanem meglepő nyíltsága miatt is. Egyrészt lefegyverző, személyes vallomás arról, hogy a szónok számára a politika nem más, mint tárgyalópartnerei átverésének kifinomult technikája – legalábbis az ő képzetei szerint. Egyenesen művészetnek tartja, hogy a „barátkozás” megtévesztő szándékát a diplomáciai játékkal azonosítva, valamiféle táncrend szerint kivitelezett lépésekben félrevezeti a világot; nem mellesleg főként azokat, akiktől egyébként segítséget vár rezsimjének fenntartásához. Ráadásul ezeket az egyszerűen csak lebürokratázott politikusokat teljesen hülyének nézi, olyan outsidereknek, akiket bizton az orruknál fogva vezethet.
Másrészt nyilvánvaló, hogy Orbán megfogalmazásai rávallanak mélyen átélt hamis tudatára. És az önteltség, a kontrollját vesztett rátartiság már lebontotta a kötelező gátakat: magamutogató élvezettel adja ki magát közönségének, mert elkapja a vágy, hogy felmutassa önnön csodálatra méltó rafinériáját. A kormányfő fellépéseinek az utóbbi években mindig volt egyfajta eredetieskedő vonása; előszeretettel forszírozta az „emblematikus” kijelentéseket, nem utolsósorban a színesítőnek szánt, kétes színvonalú vicceket és rövid példabeszédeket. De legutóbbi celebrációja túlment ezeken a relatíve ártalmatlan elménckedéseken, mert itt már nem stiláris mértéktelenségről, avagy kommunikációs aggálytalanságról van szó. Orbán ezúttal eljutott oda, hogy meg akarja mutatni, tényleg mindent megengedhet magának. Akár azt is, hogy őszintén elmondja, folyamatosan igyekszik átejteni a nemzetközi fórumokat és politikai szereplőket. Persze, kizárólag a haza javára.
Valószerűtlen, hogy ne számolna e színielőadás különféle hatásaival, először is a konferencia válogatott, jobboldali hallgatóságának közvetlen reakciójával. Tapasztalatai szerint ez a társaság eddig mindig díjazta verbális teljesítményét, kérdés azonban, hogy az ép eszüket még el nem vesztő prominensek most milyen következtetéseket vontak le a főnök szerepléséből – hiszen okkal kellene aggódniuk. Nem Orbán gondolkodásmódja lephette meg őket, mert azt ismerik. De alighanem felfogták, hogy az ítélőképességével komoly baj van. Milyen megfontolásból hozza ilyen gátlástalanul nyilvánosságra politikai természetét? Egyáltalán: megfontol valamit? Érdekli, micsoda jelentéseket küldenek haza az itt akkreditált követségek? Számít még neki, miként ítélik meg a világban őt magát, következésképp az egész kormányzatot? Sőt, azt az úgynevezett mérsékelt jobboldalt, amelynek politikai letéteményese állítólag a Fidesz?
Természetesen nem ez a lényegi probléma, bár legkevésbé sem elhanyagolható. A kormánypártiak igazi gondja az kellene legyen, hogy az orbáni rendszer simlis különutassága, értelmetlen voluntarizmusa és megalapozatlan erőfitogtatása tönkreteszi az országot. Amíg a miniszterelnök leleményesnek hitt csiki-csukit játszik az Európai Unióval és társszervezeteivel, addig a rezsim minden hitelét elveszti; kapkodó, dilettáns rögtönzései, egymásnak ellentmondó, képtelen ötletei nem pótolják az érdemleges társadalompolitikai és szakmai koncepciókat. Orbán kormányzása valójában megbukott. Minden, amit mond, hamis lózung – és persze a külföld ezzel tisztában van. Itthon is egyre többen.
Ha egy kormányfő már nem átall azzal kérkedni, hogy folyamatosan becsapja a saját szövetségeseit, az nem pávatánc, hanem maga az őrület.
