A magyarok

Az új választások (2006) közeledtével a „nemzeti” oldal pozíciófoglalása a kiteljesülő séma szabályai szerint a korábbiakhoz képest erőteljesebb lett. Tetőpontra hágott a „polgári körökből” kifejlődött pártaktivista réteg tevékenysége. Megjelent és két számot megért egy bulvárlap (Magyar Vizsla), melyet a politikai ellenfél a Fideszhez kötött. Olyan képeket talált benne az olvasó, amelyek az MSZP és az SZDSZ vezető politikusainak a karóráját, napszemüvegét, öltönyét mutatták, egyúttal az árakat is közölték. Honnan, miből van milliót érő karórájájuk? (És ez csak az óra.) Jólétüket újabb bizonyítéknak kiáltotta ki az ellenfél. A nemzet szegény, ők (még erősebb lett a kommunistázás) ellenben gazdagok. (Nemcsak ők, de ez most megint nem tartozik ide, ugyebár.) Nem tarthat tovább a magyarokkal szemben ellenséges, nemzetközi globalistákat kiszolgáló kormányzás!

A kormányzó koalíció válaszul adócsökkentést ígért arra az esetre, ha hatalmon marad, és év elején kifizette a 13. havi nyugdíj első felét.

Rosszabbul élünk, mint négy évvel ezelőtt – hirdették a Fidesz plakátjai.

2005 végén és 2006 elején meredeken elindult felfelé az úgynevezett konjunktúraindex, amely a lakosság gazdasági várakozásainak vagy – nagyon leegyszerűsítve – a közhangulatnak az alakulását mutatja.

A Fidesz szerveréről betörtek az MSZP adatbázisára.

A kormány folyamatosan cáfolta az ellenzék állítását, miszerint az ország csődhelyzetben van, sőt, biztatónak festették le a gazdaság helyzetét és a jövőt.

A Fidesz a súlyos gazdasági helyzetről szóló saját kijelentéseinek ellentmondó, hangzatos ígéretekkel állt elő, például a 14. havi nyugdíj bevezetésével.

A választást közvetlenül megelőző tévévitában a Fidesz elnöke kijelentette, hogy országjárása („nemzeti konzultáció”) során meghallgatott 3,2 millió embert. A regnáló miniszterelnök erre azt válaszolta, ennyi emberrel fejenként öt percig beszélni 90 évig tartana.

„A mi elnökünk gyengébb volt” – még a Fideszen belül is ez lett a fogadtatása a vitának.

A Fidesz leendő miniszterelnökhelyettes-jelöltje „szinglihordáknak” nevezte a magányos, gyermektelen nőket, és előrevetített bizonyos elképzeléseket: „Ha négy évre nyerni tudnánk, és utána az ötmillió magyarnak állampolgárságot tudnánk adni, és ők szavazhatnának, húsz évre minden eldőlne.” Ugyanez a személy ezt is mondta: „Korlátozni kell az egyén parttalan szabadságvágyát.”

A választást követően a Kereszténydemokrata Néppárttal szövetségben indult Fidesszel szemben a megint csak csekély különbséggel győzedelmeskedő MSZP az SZDSZ-szel alakíthatott koalíciós kormányt.

A vesztes párt elnökének legközelebbi társai is azt nyilatkozták, hogy nem biztos, hogy a következő választáson ő vezeti majd a pártot.

Elismerte a felelősségét, és az elnökséggel egyetemben lemondott.

Ez eddig megfelelt a politikai logikának. Csakhogy a lemondást a párt nem fogadta el.

A szavak mögött mintha mindenki tudta volna, hogy nem mondott le. Rég több volt, mint egy párt vezetője. Érezték, fogalmazgatták, miben is áll a hatalma. A racionalizmusra hajlamosak magyarázni próbálták a helyzetet, egy zsidó mondással: „Ne öntsd ki a piszkos vizet, míg nincs tiszta!”

Annak idején sem engedte, hogy a párt „kétfejű” legyen, és megakadályozta, hogy barátját a választmány elnökévé válasszák. Makacs kitartása valamint a környezete viselkedése a gyakorlati, politikai logikánál többet sejtet. Hatalma a munkatársak, támogatók, szimpatizánsok világképéből tevődött össze. E szerint a hitvallás szerint a világ egyensúlya akkor áll helyre, ha a „nemzeti” jobboldal kerül hatalomra. Más cél az újabb vereség után sincs. Ha a vezető lemond, félreáll, akkor is történik valami. Valami más. Nem történhet más! A történelmi törésvonal energiája az ő hatalomakarásában nyilvánult meg. Fontos pillanat volt ez a majdani reflektív mutáció szempontjából.

A kormány a választási ígéretek ellenére megszorításokat vezetett be, fokozatosan romlott a közhangulat.

Ha egy párt kétszer egymásután kis százalékkal nyer a választásokon, plusz vezetői számára nyilvánvaló, hogy képtelenek betartani az ígéreteket, sőt, éppen az ellenkezőjét kell tenniük, fölmerül, hogy a miniszterelnök kapcsolatot keressen az ellenzékkel, és együttműködési paktumot kössön. A 2008-as válság idején a német példa azt mutatta, hogy ilyen esetben egy nagykoalíció átsegítheti az országot a bajokon.

A magyar ellenfelek a parlament épületében a liftben nem is köszöntek egymásnak.

Mondanánk, hogy az Isten a politikát azért találta ki az ember számára, hogy olyasmit is megtegyen, amit normális ésszel nem tenne meg. Ha Churchill elment Sztálinhoz, akkor semmi sem elképzelhetetlen.

Magyarország miniszterelnöke a saját frakcióját hívta össze egy kormányüdülőben. (Őszödön.) Meglehetősen nyersen, célratörően, mi több, durva kitételekkel megfogalmazta a kíméletlen igazságot. Kormánya a választás előtti másfél évben nem tette a dolgát. Másfél év kevés lett volna a sikerhez. Győzni akartak a választásokon, hogy időt nyerjenek. Ennek érdekében hazudtak a kampányban. Most már nem mehet így tovább, azonnal cselekedni kell, különben a gazdasági csőd elkerülhetetlen. A rendkívül kemény és népszerűtlen reformintézkedésekkel nem várhatják meg az őszi helyhatósági választásokat.

Az ilyen összejöveteleken hivatalból hangfelvétel készül, melyet titkosan kezelnek.

A felvétel egy példánya a Fidesz birtokába került.

Úgy tartják, hogy ha Magyarországon ketten tudnak valamiről, az már nem marad titokban. Az úgynevezett „őszödi beszéd” kiszivárogtatásához két embernél több kellett.

Az, hogy évekkel a történtek után semelyik fél se tett közzé még csak feltételezett változatot sem arról, mi történt, hogy történt, példátlan.

Így az se derült ki, hogy pontosan mikor történt.

A következő hónapok ellenzéki támadásainak a középpontjában egy szó állt: hazugság. Azt lehet feltételezni, hogy már náluk volt az anyag, erre építettek.

Várták, hogy a kormány újabb és újabb megszorító intézkedései előkészítsék számukra a terepet. Nem tétlenül vártak, és a kormányoldal is hamarosan értesült arról, hogy illetéktelen kezekbe került a kormányfő beszéde, tehát veszély fenyeget.

A séma épülése magasabb szintet ért el. A szembenállás kettőse kombinálódott mindkét oldal kettős játékával. És ennek megfelelően a titkok is nagyobb mértékben játszottak szerepet az események alakulásában. Az „első Őszöd-szimptóma” idején, 2002-ben a módszer hasonló volt. A regnáló miniszterelnök titkosszolgálati múltjának nyilvánosságra hozatala koalíciós válságot idézett elő, sőt az első kormány, majd később a kormányfő leváltását követő második sikertelenségében is része volt. Az ellenzék most ennél többet akart. Az újságok, a televíziók, a rádiók, az internetes portálok naponta idézték, kommentálták az „őszödi beszéd” mindenki számára világos, kiragadott kulcsmondatait.

Megszólaltak a baloldali, liberális politikával szimpatizáló, világszerte elismert magyar értelmiségiek, jogi szaktekintélyek, művészek. Azt hangsúlyozták, hogy a miniszterelnök jót akart, véget vetni a rendszerváltás óta alakult valamennyi kormány tétovázásának, és a beszéd nem más, mint annak a határozott szándéknak a kifejezése, hogy elindítja az ország gazdasága szempontjából sorsdöntő reformokat. Más körülmények közt egyértelműen kifejtették volna, ha egy miniszterelnök elismeri, hogy tudatos hazugságokra alapozták a kampányt, ennek segítségével nyertek, ráadásul ez nyilvánosságot is kap, oly mértékben sérül a demokrácia íratlan szabálya, hogy minimum le kell mondania. Még jobb, ha az egész kormány megy. Megfontolandó az előrehozott választás is, hogy helyreálljon a lakosság demokráciába vetett bizalma.

Bizonyára így nyilvánultak volna meg, ha Magyarországon normális demokratikus politikai váltógazdaság működik, és nem a történelmi törésvonal mentén kiépült, ellenséges vagy-vagy séma mozgatja a szereplőket.

Aki nem ismerte föl ennek a hatalmas energiáját, csak csodálkozott, hogy ettől kezdve miért szolgálta szinte minden a végkifejletet.