A festők festője

Ez az első átfogó Velázquez-kiállítás.

Magam sem akartam elhinni, de ez az első átfogó Velázquez-kiállítás Bécsben, a Kunsthistorisches Museumban. Különös ez, hiszen éppen az osztrák főváros rendelkezik az egyik leggazdagabb Velázquez-gyűjteménnyel. Ha nem a leggazdagabbal: csak a madridi Prado veheti fel vele a versenyt. E ténynek persze hatalomtechnikai és családtörténeti okai voltak elsősorban: abban az időben ugyanis, amikor hősünk udvari festő lett Madridban, a Habsburg-család uralkodott spanyol földön. Sőt, többek között, osztrák földön is. Így aztán a két ág (bár időnként komoly összeveszések is estek köztük) a nagy távolságok ellenére tartotta egymással a kapcsolatot, emiatt – fényképek ugye még nem lévén – festmények is érkeztek Bécsbe, a családtagokat bemutatandó. Ezeket az ezerhatszázas évek közepén jobbára Diego Velázquez festette. És aztán, amikor a Habsburgok elköszöntek a spanyol tróntól, sok ereklye, eszköz, kép vándorolt „haza” Bécsbe; így történt, hogy aki Velázquezt akar látni, másfél évszázada legjobban teszi, ha Bécsbe megy.

Ám ilyet eddig még nem láthatott: a Kunsthistorisches igazán kitett magáért, nem ült a Habsburgok babérjain, hanem (tényleg a világ minden tájáról, híres múzeumoktól és magángyűjtőktől is kölcsönözve – beleértve a Szépművészeti Múzeumot) valóban az egész életművet gazdagon reprezentáló, pompás kiállítást rendezett a festők festőjének. Itt van az életmű szűk harmada, csaknem minden klasszikus (azt a posztert azért az utolsó teremben tudnám feledni), a látogató szinte lépésről lépésre követheti e művészi pálya egészét a sevillai útkereséstől a két nagy hatású, élménygazdag olasz „tanulmányút” hatásán át az udvari festészet különös, kritikai felfogásáig. És megértheti, miért rajongott érte a tizenhetedik századi spanyol arisztokrácia éppúgy, mint a tizenkilencedik század végi modern festők gyülekezete, mitől láthatták előfutáruknak, s mitől változatlan a népszerűsége a közönség körében ma is.

Jolsvai András