2014: jobb lesz vagy nem?

A fideszes propaganda a választási küzdelem jegyében azt harsogja, hogy a rezsiharc 2014 kulcskérdése, emellett még a növekedés beindulása is a háttérbe szorul. A szavazatok maximalizálása szempontjából ez érthető, hiszen a lakosság döntő többsége számára a GDP bővülése nem igazán érthető és felettébb elvont fogalom, a fizetési kötelezettségek teljesítése viszont mindennapos probléma. Azt csak a felkészültebb és tájékozottabb kevesek látják át, hogy a közszolgáltatási és energiadíjak mesterséges lefaragása az ország és az emberek számára több kárt okoz, mint hasznot, ráadásul fenntarthatatlan és ellentmond a piacgazdaság alapvető működési logikájának. (Csak egy lényeges példa ehhez: 2011 óta az energetikai beruházás a felére esett vissza, ami már a működőképességre is veszélyt jelent.)

Ez nem tartja vissza Orbánékat attól, hogy a populizmus útját folytatva a választások elé időzítve újabb energiaár-csökkentést ígérjenek. Hogy pontosan mire és milyen mértékben, még bizonytalan, aminek az az oka, hogy az ebből adódó veszteségeket már főként a magyar államnak kell viselnie. A gáz és áram árának első tízszázalékos lefaragását még teljes egészében a szolgáltatókra terhelték, a második kört viszont már nagyobb részt az MVM „fizette”, ami egyébként logikus volt, hiszen az árak legnagyobb hányadát a hálózati és rendszerhasználati költségek adják, továbbá az adók. Így aztán a nagy rezsicsökkentés az alacsonyabb bevételek miatt számottevő részben az adófizetőkre terhelődik, ezért is volt szükség nyáron egyebek mellett a távközlési és tranzakciós illeték emelésére.

A dilemma ugyanez a harmadik rezsicsökkentési lépcsőnél is: jól hangzik a választási kampányhoz időzített osztogatás, a baj csak az, hogy annak terheit már elsősorban a költségvetésnek kell állnia. Jól jön persze, hogy az orosz gáz beszerzési ára az E.ON utolsó alkujának köszönhetően lecsökkent, az áram is olcsóbban szerezhető be a szabadpiacon, de ezzel együtt a meglebegtetett 10-12 százalékos árlefaragás tízmilliárdokkal rontaná a büdzsé egyenlegét. Gond az is, hogy a százmilliárdokért megvásárolt gáztárolókat már nagyrészt kiürítették – hírek szerint már kevesebb, mint egymilliárd köbméter a tartalék, ami vészesen kevés, a háromszorosa szokott lenni –, azaz már ez sem használható fel az árcsökkentésre.

Két lehetőség adódik: az egyik, hogy a kormány óvatosabb lesz, és csupán néhány százalékos árcsökkentést vállal be, hogy ne terhelje túl a költségvetést. A másik, hogy mégis lép egy nagyot, amihez a fedezetet majd a megnyert választások után teremti meg a már megszokott korrekciós csomagokkal. Ez utóbbiakra amúgy is szükség lesz, mert az elfogadott költségvetés az elmúlt évekhez hasonlóan ezúttal is enyhén szólva kiélezettnek tűnik. Még a felettébb lojális Költségvetési Tanács is arra hívja fel a figyelmet, hogy a 2014-es adóbevételek túltervezettnek tűnnek, a tartalék viszont roppant alacsony, negyede az ideinek. Ebből egyenesen következik, hogy az eltérések csak utólagos korrekciókkal, azaz megszorításokkal pótolhatók.

Ennél is nagyobb probléma, hogyan alakul a növekedés jövőre és a következő években. A Fidesz kormányzása alatt a magyar GDP alig egy százalékkal bővült, ami alacsonyabb az uniós átlagnál és messze elmarad térségünk országainak teljesítményétől. Bár az idén a növekedés – főként a mezőgazdaságnak, az uniós forrásokból fedezett infrastrukturális beruházásoknak és a külpiacainknak köszönhetően – beindult, a megszorítások miatti alacsony belső kereslet, a különadók sokaságával terhelt gazdasági szereplők csekély beruházási kedve és az ésszerűtlenül magas terhekkel sújtott bankszféra hitelezési visszaesése miatt rendkívül korlátozott a növekedési potenciálunk. A bajokat növelik a szerkezeti aránytalanságok, a közszféra és az államigazgatás működési gondjai, amelyeken eddig egyetlen kormány sem tudott érdemben változtatni.

A kilátásaink sem túl kedvezőek. Jövőre várható ugyan némileg gyorsuló növekedés, a fogyasztás is végre emelkedhet, a fenntartható fejlődés alapjai azonban hiányoznak. Ha folytatódik a fideszes unortodoxia, egyre messzebb kerülünk nem csupán az európai fejlődési irányoktól, de saját régiónktól is távolodunk. Minél tovább marad a mostani gazdaságpolitika, annál nehezebb lesz az elkerülhetetlen korrekció. Ebből a szempontból a külső feltételek kedvező változása azt eredményezi, hogy nincs erős kényszerítő tényező a változásra, folytatódik tehát a lassú lecsúszás és a fejlett világtól való leszakadás. A döntő kérdés az, mikor ismeri ezt végre fel a magyar társadalom többsége.