Hiány a gazdaságban: mitől van és meddig tart?

Bacsó Péter filmjének, a Tanúnak a története azzal indul, hogy a falut felbolygatja a hír: hús érkezik a húsboltba. Ám a falusiak csalódottan tapasztalják, hogy kevés a hús, és ismét csak a kiváltságosoknak jutott. Általános áruhiány, iskolai szénszünet, jegyrendszer, később sokéves várakozás telefonra, autóra – ez volt a tervutasításos hiánygazdaságban a realitás. A mai fiatalnak idegen világ ez, hiszen a piacgazdaság más: a cégek egymással vetélkedve tukmálják az áruikat a fogyasztókra, csak legyen azoknak elég pénzük. Most mégis kísértene a múlt? Mind gyakrabban hallani: ez sincs, az is kifogyott, erre is várni kell.

Kaptunk ízelítőt a hiányból 2020 tavaszán, amikor az ismeretlentől való félelem és a rémhírek hatására sokan bespájzoltak vécépapírból, élelmiszerből. Most másként bukkan fel a hiánygazdaság, noha eddig nem tört ki újabb lakossági felvásárlási láz: a lapok naponta írnak hiányesetekről, kevés a cellulóz, többféle fém, vegyi anyag, földgáz, tengerszállítási konténer, meg a kikötői munkás, aki kirakná a hajókat, hiány van kertészben és kőművesben, húsipari munkásban és kamionsofőrben. Ami különösen meglepte a gazdag országok fogyasztóit: várni kell az autóra, a megrendelt elektronikai cikk késve jön, ha megjön egyáltalán.

Minden hiányesetnek van valamilyen konkrét oka. A jármű, hifi hiánya és megdrágulása mögött főként az áll, hogy világméretű hiány lépett fel az integrált áramköröket hordozó chipekből. Malajziában leállt egy chipgyár a járvány miatt, egy másik fő termelőt üzemzavar sújtotta. Eközben megnőtt a kereslet a szórakoztató elektronikai cikkek iránt, sőt a tavalyi otthonülős időkön túljutva, az emberek már ismét vennének autót. Ezekhez pedig sok chip kellene – de nincs elég. Gyártósorok állnak le, másutt átszervezték a termelési programot, csodák azonban nincsenek: az átfutási idő meghosszabbodik, a termelési költségek nőnek. Mindezt megérzi a fogyasztó, aki nem kapja meg a megrendelt árut a szerződött időn belül, és sokkal többet kell fizetnie.

A kereskedelempolitika is belejátszik a bajokba. Az amerikai-kínai viszony romlása és a kínai beszállítástól való túlzott függés tudatosulása együttesen odahatott, hogy számos világcég elvitte a termelést Kínából. A sportcipők, ruházati cikkek gyártásának átrendeződéséből leginkább Vietnám, Indonézia profitált, ám most a Nike a cipőinek, a Crocs a szandáloknak más gyártót keres, mert az újabb járványhullám miatt Vietnámban lezártak térségeket.

A Covid nemcsak azzal szólt bele az életünkbe, hogy megszakadhat a termelési folyamat, megnehezül az anyagok, termékek, emberek nemzetközi mozgatása, ezáltal gondok lépnek fel a kínálati oldalon. A kereslet hirtelen megváltozása is ok: az életmód kényszerű átalakulása miatt gyorsan átalakultak a piaci igények. A vállalatok követik a változásokat, de az átálláshoz idő kell. Minél összetettebb egy termék, annál több üzleti szereplőre terjed ki a változási kényszer, annál nagyobb az idő- és pénzigény.

Az üzleti világban most sokféle feladaton dolgoznak. A leállási sokkokból tanulva keresik, miként lehetne lerövidíteni a termelési láncot, alternatív beszerzési forrásokat találni. Ahol pedig a munkaerő tűnt el a járvány alatt, ott más munkaszervezésen, új vállalati kultúra kialakításán gondolkodnak; a munkaerőhiány egyik oka ugyanis az, hogy a járvány alatt távmunkára átállított munkavállaló most már nem szívesen megy vissza kötött munkarendbe. A cégek egy része belátta, hogy a képzett munkaerő megtartásához rugalmas, leginkább hibrid szervezetre kell mielőbb átállni. Más munkakörökben a munkaerőhiányt automatizálással, a mesterséges intelligencia alkalmazásával enyhítik. Ahol pedig masszív többletkereslet lépett fel, mint a chipek esetében, giga-beruházásokkal bővítik a kínálatot. A lényeg az, hogy a kereslet és a kínálat viszonyának mostani hirtelen megbomlására nincs egyetlen megoldás – ezerféle létezik. Az üzleti világ felelőssége – és reakcióképességnek tesztje –, hogy gyorsan túljussunk ezen a szakaszon.

És a politika? Azt is megmozgatja a helyzet. Új érvet kap az eddig is gyakori piacvédő ihletésű követelés: „hozzák haza a termelést”, „ne függjünk másoktól”. Ez látszólag egyszerű megoldás egy bonyolult, sokszereplős ügyre. A költségokokból túl sok részfeladatra tördelt, túl hosszú láncolat valóban kockázatnövelő tényező, ám még a nagyméretű gazdaságokban is illúzió, hogy majd otthon előállítják a termékeket. Egy közepesen bonyolult iparcikkhez is rengeteg alapanyag, alkatrész, kapcsolódó szolgáltatás tartozik, ezért szakosodott partnerek bevonása szükséges, ha számít a hatékonyság és a kiváló minőség. Kormányzati nyomásra vagy állami támogatással lehetséges hazatelepíteni néhány főbb fázist vagy a végső összeszerelést, és rá lehet írni, hogy „Made in…”, de az értéklánc fontos és nélkülözhetetlen elemei akkor is több tucatnyi országból fognak származni.

Nincs tehát tere az iparpolitikának? De igen, állami pénztámogatással, hitelgaranciával gyorsítható a technológiai, piaci alkalmazkodás. Viszont a múlt tanulságai szerint roppant kockázatos, ha az állam maga vállalkozik a hiányhelyzetek felszámolására. Pedig sok politikusban megvan a hajlam, hogy azonnali megoldást ígérjen a fellépő bajokra. A szavazó is gyakran a kormánytól várja, hogy „tegyen már valamit”. Ám az állami kézbe vett projektek, nagyrendezvények vagy akár csak szokásos közbeszerzési eljárások költség-elfutásairól, határidő-csúszásairól sok rémtörténetet tudnánk felidézni.

Sőt mi több, a mai hiányok és árdrágulások részben kormányzati beavatkozásoknak is betudhatók. Ugyanis a járvány kitörésekor a hatóságok a korábbi válságok következményeire emlékezve, sokféle módon élénkítették a keresletet: megemelt munkanélküliségi segéllyel, közvetlen családi jövedelemtámogatással, cégeknek nyújtott beruházási támogatással, hitelkönnyítéssel. Ez rendben is van, hiszen a gazdaság hirtelen leállása visszavetette a családok, cégek vásárlási lehetőségeit és kedvét, a keresletcsökkenés pedig mélyítette volna a járvány miatti gazdasági visszaesést.

A kormányzati költekezés azonban növeli az államadósságot, annak későbbi kellemetlen pénzügyi következményeivel együtt. Fellép továbbá egy olyan hatás, amely a mai drágulási hullámba is belejátszik: a cégeknek, egyéneknek nyújtott támogatás jelentősen megnöveli az érintettek fizetési képességét – éppen ez az intézkedés szándékolt hatása. A keresletnövelés viszont nem szándékoltan megkönnyíti a kínálati oldal áremelési törekvéseink érvényre jutását: gyorsul az infláció.

Amíg az áremelkedés csekély mértékű, mint volt tavaly az euróövezetben, ahol az inflációs ráta az 1 százalékot sem érte el, ez a mellékhatás nem különösebben lényeges. Most azonban már visszajutottunk a járvány előtti kibocsátási szintre, és a fellépő hiányok nyomán a viszonylagos pénzbőségben hirtelen meglódultak az árak, különösen a hiánycikkeknél, de nemcsak azoknál. Ma tehát már óvatosabbnak kellene lennie a pénzpolitikának. Igen ám, de a politikusoknak könnyebben megy az élénkítés beindítása, mint a túlzottnak bizonyuló ösztönzők visszavétele. Ezért nehéz arra számítani, hogy a pénzügyminiszterek az elfutó árakra és a nekilóduló bérekre hivatkozva határozottan nekilátnak az ösztönzők visszavételének. Az Európai Központi Bank sem érezte még szükségét a monetáris feltételek szigorításának.

Hazai viszonyainkat ismerve már meg sem lep senkit, hogy bár elég gyors növekedést hoz a helyreállítási jellegű 2021-es év, az Orbán-kormány most, a választások előtti hónapokban mégsem akar visszatérni a korábbi évek megszokott hiánymértékéhez, a GDP 2 és 3 százaléka közötti deficitsávhoz. Idénre és jövőre annak háromszorosát tervezi, a „gazdaság újraindítása” jelszavával. Eközben a pénzromlás üteme már meghaladja az évi 5 százalékot.

Ebből bizony akkor is erős, áthúzódó infláció következik, ha a külvilágból már nem érkeznének olyan árnövelő ügyek, mint az ellátási láncok szakadásai miatti fizikai hiányok, a természeti hatásokkal összefüggő élelmiszerdrágulások, energiamizéria. Arra viszont nem érdemes számíthatunk, hogy az idei hiányok globális mértékben felszívódjanak 2022-ben. Sőt akár újabb jelentős keresleti-kínálati egyenetlenségek is felléphetnek.

Röviden: egy darabig velünk marad a hiány, de a helyzet javul, ha az üzleti világ lendületes, a kormányok pedig visszafogottan reagálnak. Azonban a társadalomnak is lennének teendői. Meg kellene tanulni együtt élni az időnkénti hiányokkal, persze nem olyan módon, mint a tervutasításos rezsimben, annak merevségeivel, gazdasági ésszerűtlenségeivel, erőforrás-pocséklásaival. Az üzleti kalkulációt, az emberi kezdeményezést, az innovációt elfojtó társadalmi rendszer – láthattuk – elveszti a versenyt. Ám ezek a krízisek talán tudatosítják a ma emberében, hogy az erőforrások mindig végesek; hogy világunkban új helyzetek állnak elő, és idő szükséges az átálláshoz. Meg kell tanulni felelősen várni és fontossági sorrendet alkotni.