Ünnep, rácsok mögött

Hasonló tartalmú cikkeket a 168 Óra hetilap legújabb számában olvashat.

2022. január 15., 07:51

Szerző:

Hatszázhúsz. Több mint ennyi politikai fogoly van Kubában, akik börtönben töltötték a karácsonyt az Emberi Jogok Kubai Megfigyelőközpontja (OCDH) szerint. Míg mi családi körben szedtünk újabb adagot a töltött káposztából, őket talán az ünnepekre való tekintettel nem vetették alá a szokásos testi vagy pszichikai terrornak. Na nem mintha a kommunista rezsim kiszolgálóit annyira meghatná Jézus születésének napja.

A politikai foglyok jó része akkor került börtönbe, amikor 2021. július 11-én felcsillant a remény, hogy Kubában vége lehet a hat évtizede tartó diktatúrának. Látszólag teljesen váratlanul több ezren demonstráltak országszerte a súlyos élelmiszer- és gyógyszerhiány, a koronavírus-járvány elbaltázott kezelése, az alapvető emberi és polgári szabadságjogok régóta tartó megcsorbítása miatt. Ellenzéki aktivisták és politikával soha korábban nem foglalkozó átlagemberek mentek ki az utcára.

Most legjobb esetben pár esztendős, rosszabb esetben akár két évtizedes börtönbüntetés vár rájuk. Köztük van José Daniel Ferrer, akiért a felesége és három gyermeke aggódik öt hónapja szüntelenül. Dixán Gaínza Moré, akit idős nagyszülei várnak haza, hiszen addig a 35 éves férfi gondoskodott róluk. A camagüeyi aggastyánok könnyek között meséltek kétségbeejtő helyzetükről a közösségi médiában. Aymara Nieto Muñoz, aki szintén két kislánya nélkül töltötte az ünnepeket: a Szaharov-díjas ellenzéki mozgalom, az Asszonyok Fehérben tagja már három éve ül börtönben, amiért elhagyta az otthonát, hogy csatlakozzon egy békés tüntetéshez. Most újabb öt évet akarnak kiszabni a 44 éves nőre, amiért a rezsim szerint „lázadást” szított a fogházban.

Július 11. után minden kubai azt mondta, akivel beszéltem, hogy ez mérföldkő a szigetország életében. Úgy vonul be a történelemkönyvekbe, mint a Castro-rezsim végének kezdete. Bár végül brutálisan leverték a megmozdulást, nagy volt a lelkesedés, hogy újabb tüntetések lesznek a közeljövőben. Közben eltelt majdnem fél év, és alig hallani Kubáról. Nem véletlen. Úgy tűnik, a rezsim megtanulta a leckét, és nem engedi a szervezkedést. Elképesztő erőforrást fordítanak az emberek megfigyelésére: a közösségi médiában napi szinten számolnak be róla ellenzékiek, hogy megfigyelik őket. Akárhova mennek, a nyomukba szegődnek. Sokakat rövidebb-hosszabb időre házi őrizetbe helyeznek valamilyen ürüggyel. Az OCDH szerint csak novemberben közel kétszáz letartóztatás történt. Amint valami szerveződne, több tucat fegyveres rendfenntartó jelenik meg a helyszínen. Az érintetteknél lekapcsolják az internetet. A közösségi médiában az utolsó kommentet is figyelik.

Aztán ott van még az a börtönben lévő legalább hatszázhúsz ember, akikkel példát akarnak statuálni. Nem véletlen, hogy nagy ritkán beengednek egy-egy családtagot a börtönbe, hogy aztán a sokkos állapotban lévő szülő vagy házastárs hírt vihessen arról, milyen fizikai és lelki megpróbáltatások várnak arra, akit lecsuknak. A példátlan börtönbüntetések hallatán pedig végképp csak a legelszántabbak – vagy legelkeseredettebbek – fejében fordul meg, hogy szabadságot követelve ismét utcára vonuljanak.

Láttunk már ilyet. Nem is olyan rég Belaruszban csillant fel a remény, hogy Aljakszandr Lukasenka államfőt talán sikerül eltávolítani a hatalomból, miután százezrek vonultak utcára a 2020-as elcsalt elnökválasztás után. Ott is brutális megtorlás következett, de nagy különbség, hogy Lukasenka gyors segítséget kapott Vlagyimir Putyintól. A Kreml ura nem engedhette, engedheti meg magának, hogy „közel külföldön”, azaz a néhai Szovjetunió területén megbuktassanak egy Moszkvával szövetséges despotát.

Kubának rég nincs már ilyen, Putyin- szerű támogatója. Így marad a remény, hogy egyszer csak kimerülnek az erőforrások, amelyekkel fenn tudják tartani ezt az apparátust. Azt már láttuk, hogy az emberek éhesek, és belefáradtak abba, hogy nyomorúságos körülmények között éljenek.

Egyszer csak a maradék félelmük is elmúlik.