Zene és ének hangjainál
Ezerkilencszázharminchárom kora telén Budapesten kipenderült a színpadra egy szöszke zongorista, a kis Poldi Mildner.
Szomory Dezső erre gondolt: Bécs-szerte és Prágában, Pesten és Budán kispolgári otthonokban, udvari lakásokban élnek ilyen büszkeség- és szépreménység-szöszkék. Akik órákon át a kozmoszban és a végtelenségben gyakorolnak-dolgoznak a zongora előtt. Akik bekereteznek kék ceruzával négy taktust egy Schumann-etűdön, és csak ezt játsszák százszor és ezerszer, egy egész nap, lélek nélkül, fixa ideából. És azután, ha oly sok zongorázás után kijönnek a nagy pódiumra a Zeneakadémián, hogy zongorázzanak, hát nem is zongoráznak jól – milyen furcsa dolog! Az ilyen kis szöszkék! Milyen rosszul zongoráznak!
Szomory előtt fölrémlett szöszke kis rokona, a monomániás Malvin, aki húsz évéből tizenötöt szintígy elzongorázgatott. Rémlett neki, hogy vőlegénye unalmában pohárka konyakokkal öntözte szenvedelmét, mígnem egyszer elkapta Malvin kezét – és letörte. Malvin tovább zongorázott két csuklójával. Most már letörte Malvin fél karját (igazi vőlegény!), de ez sem használt. A klaviatúra és a Mondschein-szonáta csupa vér volt, s a vőlegény azt ordította: szeretlek!, Malvin meg ezt: juszt is zongorista leszek!
Erre gondolt Szomory, miközben a szöszke Poldi Mildnert hallgatta a Zeneakadémián, kilencszázharminchárom kora telén. Utóbb aztán lejegyezte benyomásait a Színházi Életnek, amelynek ilyesmi zenei tárcákat írt. Talán csak jobbakat, és jobban impresszionálta közönségét, mint szöszke másolója: én, aki újrahasználom fenn citált fél-egész mondatait, szavait.
„Egy szív s egy lélek lettünk, zenekritikai értelemben” – legyintene erre ő, s vele mosolyognának az olvasói, rajtam.
(Szomory Dezső: Zene és ének hangjainál. Zenei írások. Múlt és Jövő Könyvkiadó.)
